9. rész

Bár örültem, hogy Megan tudja a titkomat, de mégis ott keringett bennem egy furcsa érzés. Ezentúl ő sem fog úgy tekinteni rám, mint eddig. Ezentúl az ő szemében is csak a beteg lány leszek, aki nem erőltetheti meg magát, aki kemoterápiára jár, és aki nem élheti úgy az életét, ahogyan a többi ember, és ahogyan szeretné.

Megan még mindig a vállamon sírt és én nem tudtam, mit csináljak. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon és vártam, hogy jöjjön a következő is, de mintha nem tudtam volna sírni. Szomorú voltam és el akartam bújni mindenki elől. Az utóbbi időben túl sokat sírtam, talán ez lehetett az oka annak, hogy most nem tudtam. Emlékeztem, hogy ugyan ez volt, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok. Mindenki sírt és ölelgetett, én pedig csak ültem néztem magam elé és azon gondolkodtam, miért nem tudok sírni. Aztán a doktor beszélni kezdett, de hangja helyett, anyu halk zokogását hallgattam, ahogy most Megan-ét.

-         Nem akarom, hogy sajnálkozz… - suttogtam.

-         Én nem…

-         De igen – szakítottam félbe. - Mindenki ezt csinálja. Nem akarom. Azt akarom, hogy úgy tekints rám, mintha nem lenne semmi bajom. Minden rendben van. A legnehezebb időszak után jön a legboldogabb és én meg tudok gyógyulni – jelentettem ki.

-         Sajnálom…

-         Pont ez az, amit nem akarok – mondtam újra. – Tudom, hogy hozzá kell szoknod a gondolathoz, de minden rendben van.

-         Nem foglak máshogy kezelni, megígérem – hangjában még mindig a szomorúság csengett.

-         Ne mondd el senkinek…

-         Megígérem.

Csendben ültünk egymás mellett, Megan száját néha szomorú, halk sóhajok hagyták el. Az én gondolataim pedig Harry körül forogtak, akit úgy otthagytam és most biztos utál… Aztán Liamra terelődtek, aki amúgy is utál. De nem az én hibám volt, ebben az egészben ő is ugyan úgy hibás, mint én. Jason az ő legjobb barátja volt. Felfigyelhetett volna a jelekre… Bár újra és újra azt hajtogattam magamnak, hogy nem az én hibám, mégis egy apró hang a fejemben mindig azt mondta, hogy ha én nem lennék Jason is élne.

-         Szóval Harry miatt jöttem… Mi történt? – mondta végül megtörve a csendet.

-         Bele dobott a vízbe, én pedig elszaladtam… Lecsúszott a fejemről a paróka és… és nem akartam, hogy meglásson, hogy ő is megtudja…

-         Beszélj vele…

-         Miről? Biztos, hogy utál… - hajtottam le a fejem.

-         Dehogy is, csak aggódik. Mi lenne, ha eljönnél velem hozzájuk? Úgyis beszélnem kell apuval, te meg addig beszélhetnél vele.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - mondtam, de nem Harry miatt, hanem Liam miatt, aki ha eddig nem mondta el a közös titkunkat, így már biztos elmondaná.

-          Gyere már! – kérlelt – Most úgy is csak hárman vannak otthon apuval. Louis és Liam ilyenkor mennek el edzeni, szóval a ház még elég csendesnek is mondható – kuncogott.

-         Rendben – egyeztem bele, mikor megtudtam, hogy Liam nincs ott.

****

-         Sziasztok! – rontott be Meg a fiúk tágas nappalijába – Meglepetést hoztam! Apu hol van?

A szőke fiú a kanapén ült egy tál pattogatott kukoricával a kezében és a meccset bámulta a TV-ben. Mellette Harry ült, aki inkább a padlót nézte a meccs helyett.

-         Zaynnel van a ko… - harapta el a mondatot a szőke, mikor ránk nézett, akinek a neve nagyon nem akart beugrani, akárhogy is próbálkoztam – Helló. Hát te kivagy? – mosolygott rám. Erre már Harry is felkapta a fejét.

-         Lora! – kiáltott és oda futott hozzám.

-         Ó értem… én Niall vagyok – mosolygott még mindig.

-         Szóval apu Zaynnel van a hol? – kérdezte Megan értetlenül.

-         Konyha – mondta Niall még mindig engem bámulva, mire Meg sietősen elrobogott az egyik ajtó irányába.

-         Én csak, azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom, de… a sminkem és a ruhám… és… nem akartam, hogy… tudod… egyszerűen csak… érted? – zagyváltam össze mindent.

-         Nem igazán – húzta össze Harry a szemöldökét. – Én csak azt akartam, hogy boldog legyél, hogy elfelejtsd a gondjaidat egy kicsit.

-         Tudom és sajnálom… Mi lenne, ha elmennénk valahova, hogy bepótoljuk ezt az egészet? – nyögtem ki végül. Még mindig éreztem Niall perzselő pillantását az arcomon, ami akármennyire is nem akartam, jól esett és legszívesebb visszabámultam volna kék szemeibe.

-         Rendben – mosolyodott el. – Mit szólnál a holnaphoz?

-         Holnap? – gondolkodtam. Kemoterápia, ami azt jelenti, hogy a holnap, a holnapután és lehet, hogy még az azután sem jó… - A szombat jobb lenne…

-         Hát… fotózás után ráérek – kacsintott rám.

-         Akkor ezt megbeszéltük – mosolyogtam én is

Végre valami jól sikerült. Reméltem, hogy most már a dolgok a jó útra terelődnek. Harry szorosan magához ölelt és egy hosszú pillanatig el sem engedett. Válla felett Niallre néztem, aki abban a pillanatban elkapta a tekintetét. Elengedtem Harryt, aki rám mosolygott, mire a konyhából Megan bukkant elől, ám ugyanebben a pillanatban a bejárati ajtó is kicsapódott és egy döbbent szempárral találtam szembe magam.