Csak rohantam. Próbáltam minél gyorsabban szedni lábaimat, viszont annyira elgondolkoztam azon, hogy mennyivel könnyebb lenne ha végre véget érne a szenvedésem,és legyőzne a leukémia .... nem figyelmet a külvilágot, és neki rohantam egy szerencsétlen fiúnak.
-Kérlek ne haragudj, bocsánat! -hadartam, és futásnak akartam eredni amikor utánam szólt.
-Találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerős vagy. -kérdezte, a barna hajú kigyúrt mosolygós fiú, és közelebb jött hozzám. Próbáltam felidézni az arcát emlékeim között. Furcsa, de hangja olyan ismerős volt. Eszembe jutott valaki ..lehet hogy ő az.... ááá nem ez hülyeség.
-Nem tudom..-Hogy hívnak? -próbáltam olyan infókat szerezni, amik kis segítséget nyújthatnak abban, hogy rá jöjjek ki is ez az idegen, ám de ismerős fiú.
-Liam..Liam Payne. -nyújtotta kezét, de én abban a pillanatba lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam. Egy percig mozdulatlanul álltam, és nem akartam hinni a fülemnek.
-Jól vagy? -kérdezte, és vállamra tette kezét.
-Li-liam?...én Lora vagyok... Lora Hope Evans. -dadogtam, és félve néztem rá. Nem sejtettem hogyan fog reagálni ennyi év után. Mikor rá mertem nézni, arcán szomorúság,utálat,lepettség keveredett.
-Nekem most mennem kell. -szólalt meg, és nagyot nyelve még rám pillantott, majd hátat fordítva elakart sietni.
-Várj, kérlek! Nem okolhatsz még ennyi idő után is engem. -fogtam meg kezét, így visszatartva őt.
-Lora, kérlek engedj el. Nem akarok emlékezni sem rá, sem rád. -mondta, és kirántotta kezét kezem közül, majd sietősen távozott. Ahogy ott álltam a járdán ismét rájöttem, hogy nincs miért élnem, nincs miért küzdenem.Összerogytam, és a földön ülve könnycseppek gördültek le az arcomon. Liam, aki egykor mindennél fontosabb volt, még mindig utál. Halálos beteg vagyok, és csak a csoda segíthet. Napról napra rosszabb minden. Nem..nincs miért élnem. Miután elment rádöbbentem, hogy ő volt azon a fényképen amit Savannah mutatott. Már azon is olyan ismerős volt, de nagyon megváltozott. Akkor tegnap is ő volt ott a bulin, abban a bandában Harryvel...Harryvel? kerekedett el a szemem. Már előre látom, hogy az egész banda utálni fog ha Liam elmondja nekik a régi történetünket. Látom neki sikerült megvalósítani álmait, hogy egy nap híres énekes lesz. Emlékszek, amikor kisebb korunkba azzal viccelődött, hogy ha majd híres lesz mennyi mindent fog nekünk venni. Már akkor is hatalmas szíve volt. Akkoriban csak kinevettük, hogy ugyan de hogy lesz ő híres, és most több millió lány sóvárog érte. Halványan elmosolyodtam, hogy neki sikerültek az álmai. Ennek én nagyon örültem.Még ha nekem romokban is az életem.
~*~
-Kopogtak! Kinyitnád, én most főzők? -kiabált fel szobámba anya. Gyorsan fejemre raktam parókámat, és lerohantam..(a magam tempójába) a lépcsőn. Kezemet a kilincsre helyeztem, és kinyitottam a váratlan vendég előtt az ajtót.
-Szia. Harry megkért, hogy beszéljek veled. -állt az ajtó előtt Megan.
-Harry? Személyesen is ismered? -kerekedett el a szemem.
-Igen, még ezt is elszerettem volna magyarázni, szóval beszélnünk kell.
-Jó, gyere be! -mondtam, és beinvitáltam a lakásba. Eldöntöttük, hogy a szobám a legalkalmasabb a beszélgetésre, ezért a lépcső felé igyekeztünk. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, de tekintetem még így is találkozott a falón logó képekkel, ahol még minden rendben volt. Egy életvidám lány köszönt vissza a képekről, aki tele volt élettel... az a lány egykor én voltam. De most, ahogy lépkedek fel a szobába, rettegve attól hogy bármelyik pillanatba összeeshetek, és az emberek sajnálkozó tekintettel néznek rám. Hogy hiszek abba, hogy boldog leszek-e még valaha? talán..Hogy bánatos vagyok? nem is kicsit. Van- e remény? talán, még abból maradt egy kevés. Végre felértünk a szobámba, a képeket mögöttem hagyva, és leültünk az ágyra. Egymás mellet ültünk. Mind ketten meredtünk magunk elé, és tördeltük kezeinket. Féltem hogy tudja..
-Szóval honnan ismered Harryt? -kérdeztem, megtörve a kínos csendet.
-Lora nem mondtam el mindent. -itt sóhajtott egy nagyot. -Apukám a fiúk biztonsági őre. -mondta, és oldalról rám pillantott.
-Hogy mi? És ezt mért nem mondtad? -kérdeztem nagyokat pislogva.
-Nem tudom, sajnálom.
-Semmi baj, csak meglepődtem...-Igazából kicsit megnyugodtam, hogy akkor még se jött rá. -De várj. Azt mondat, Harry azt akarta hogy beszélj velem, de miről is?
-Ja igen.. ő jött volna személyesen, de Liam utána ment mert meglógott. -amint kimondta Liam nevét, egy nagyot nyeltem, és szomorúan emlékeztem vissza találkozásunkra.
-Szóval csak érdekelte, hogy jól vagy-e? És képzel el, mit terjesztettek a rajongók..-kezdett bele, és halványan elmosolyodott.
-Mit? -húztam fel szemöldökeim.
-Azt, hogy amikor elrohantál akkor látott valaki, és azt mondta hogy parókád van. Mert kopasz vagy.. Hát nem vicces, hogy valaki mit meg nem tesz azért, hogy szerepelhessen egy kicsit? -nevetett, és én bennem megfagyott a vér. Azt hittem senki se látott. Most mit mondjak Megannek? nevessek fel, hogy mekkora marha volt az az ember? Hazudjak tovább mindenkinek, vagy mondjam el neki? Igaz rövid ideje ismerem, de különös módon... benne azonnal megbíztam. Nem bírom tovább a hazudozást. A titkolózás csak rosszabitja az állapotom, mert stresszel jár...ami inkább a leukémiának kedvez. Eljött a megfelelő alkalom. Gondoltam magamban, és komoly arccal felé fordultam.
-Megan, nekem is mondanom kell valamit....
-Mondjad! -mosolygott rám.
-Nem voltam őszinte..el titkoltam valamit, és sajnálom csak nem szerettem volna sajnáltatni magam. Meg persze féltem hogy meg undorodsz tőlem..-kezdtem bele, és nagyot nyeltem.
-Mi az Lora? Van valami baj? -komolyodott el, a fél perccel ezelőtt még vidám arca.
-Megan én..én beteg vagyok. Lehet belehalok... -mondtam, és éreztem... könnyek gyűltek a szemeimbe.
-Mi? Úristen, milyen beteg? -kérdezte, rémült tekintettel.
-Leu-leukémiás. -dadogtam, és a sírás kerülgetett.
-De megijesztettél! Azt hittem komolyan beszélsz. -mondta nevetve. Nem hitte el amit mondtam.
-Nem Megan, én tényleg beteg vagyok. -mondtam, és levettem a parókát a fejemről. Ő hirtelen szája elé tette kezét, és könnyek gyűltek szemébe. Sajnálattal nézett rám..pont ettől féltem. Nem kell sajnálni. Mindenkinek más életet szántak odafönt. Ezt megtanultam az évek során...
Mielőtt megszólalhattam volna, Megan sírva borult a nyakamba.
-Annyira, de annyira sajnálom. -sírta. -És nem undorodok tőled..sőt nagyon sokra becsüllek azért, hogy ilyen erős vagy.. -folytatta rekedt hangon. Éreztem, ahogy a meleg könnycseppjei vállamon folynak végig.
-Nem kell. -motyogtam, és szorosabban átöleltem. Annyira jó volt valakinek elmondani, és eggyel kevesebb ember előtt titkolni a betegségem...ők erőt adtak a harchoz....
Egy hosszú, fájdalmas küzdelemhez. Aminek senki nem tudja, hogy mi lesz vége..
-Kérlek ne haragudj, bocsánat! -hadartam, és futásnak akartam eredni amikor utánam szólt.
-Találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerős vagy. -kérdezte, a barna hajú kigyúrt mosolygós fiú, és közelebb jött hozzám. Próbáltam felidézni az arcát emlékeim között. Furcsa, de hangja olyan ismerős volt. Eszembe jutott valaki ..lehet hogy ő az.... ááá nem ez hülyeség.
-Nem tudom..-Hogy hívnak? -próbáltam olyan infókat szerezni, amik kis segítséget nyújthatnak abban, hogy rá jöjjek ki is ez az idegen, ám de ismerős fiú.
-Liam..Liam Payne. -nyújtotta kezét, de én abban a pillanatba lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam. Egy percig mozdulatlanul álltam, és nem akartam hinni a fülemnek.
-Jól vagy? -kérdezte, és vállamra tette kezét.
-Li-liam?...én Lora vagyok... Lora Hope Evans. -dadogtam, és félve néztem rá. Nem sejtettem hogyan fog reagálni ennyi év után. Mikor rá mertem nézni, arcán szomorúság,utálat,lepettség keveredett.
-Nekem most mennem kell. -szólalt meg, és nagyot nyelve még rám pillantott, majd hátat fordítva elakart sietni.
-Várj, kérlek! Nem okolhatsz még ennyi idő után is engem. -fogtam meg kezét, így visszatartva őt.
-Lora, kérlek engedj el. Nem akarok emlékezni sem rá, sem rád. -mondta, és kirántotta kezét kezem közül, majd sietősen távozott. Ahogy ott álltam a járdán ismét rájöttem, hogy nincs miért élnem, nincs miért küzdenem.Összerogytam, és a földön ülve könnycseppek gördültek le az arcomon. Liam, aki egykor mindennél fontosabb volt, még mindig utál. Halálos beteg vagyok, és csak a csoda segíthet. Napról napra rosszabb minden. Nem..nincs miért élnem. Miután elment rádöbbentem, hogy ő volt azon a fényképen amit Savannah mutatott. Már azon is olyan ismerős volt, de nagyon megváltozott. Akkor tegnap is ő volt ott a bulin, abban a bandában Harryvel...Harryvel? kerekedett el a szemem. Már előre látom, hogy az egész banda utálni fog ha Liam elmondja nekik a régi történetünket. Látom neki sikerült megvalósítani álmait, hogy egy nap híres énekes lesz. Emlékszek, amikor kisebb korunkba azzal viccelődött, hogy ha majd híres lesz mennyi mindent fog nekünk venni. Már akkor is hatalmas szíve volt. Akkoriban csak kinevettük, hogy ugyan de hogy lesz ő híres, és most több millió lány sóvárog érte. Halványan elmosolyodtam, hogy neki sikerültek az álmai. Ennek én nagyon örültem.Még ha nekem romokban is az életem.
~*~
-Kopogtak! Kinyitnád, én most főzők? -kiabált fel szobámba anya. Gyorsan fejemre raktam parókámat, és lerohantam..(a magam tempójába) a lépcsőn. Kezemet a kilincsre helyeztem, és kinyitottam a váratlan vendég előtt az ajtót.
-Szia. Harry megkért, hogy beszéljek veled. -állt az ajtó előtt Megan.
-Harry? Személyesen is ismered? -kerekedett el a szemem.
-Igen, még ezt is elszerettem volna magyarázni, szóval beszélnünk kell.
-Jó, gyere be! -mondtam, és beinvitáltam a lakásba. Eldöntöttük, hogy a szobám a legalkalmasabb a beszélgetésre, ezért a lépcső felé igyekeztünk. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, de tekintetem még így is találkozott a falón logó képekkel, ahol még minden rendben volt. Egy életvidám lány köszönt vissza a képekről, aki tele volt élettel... az a lány egykor én voltam. De most, ahogy lépkedek fel a szobába, rettegve attól hogy bármelyik pillanatba összeeshetek, és az emberek sajnálkozó tekintettel néznek rám. Hogy hiszek abba, hogy boldog leszek-e még valaha? talán..Hogy bánatos vagyok? nem is kicsit. Van- e remény? talán, még abból maradt egy kevés. Végre felértünk a szobámba, a képeket mögöttem hagyva, és leültünk az ágyra. Egymás mellet ültünk. Mind ketten meredtünk magunk elé, és tördeltük kezeinket. Féltem hogy tudja..
-Szóval honnan ismered Harryt? -kérdeztem, megtörve a kínos csendet.
-Lora nem mondtam el mindent. -itt sóhajtott egy nagyot. -Apukám a fiúk biztonsági őre. -mondta, és oldalról rám pillantott.
-Hogy mi? És ezt mért nem mondtad? -kérdeztem nagyokat pislogva.
-Nem tudom, sajnálom.
-Semmi baj, csak meglepődtem...-Igazából kicsit megnyugodtam, hogy akkor még se jött rá. -De várj. Azt mondat, Harry azt akarta hogy beszélj velem, de miről is?
-Ja igen.. ő jött volna személyesen, de Liam utána ment mert meglógott. -amint kimondta Liam nevét, egy nagyot nyeltem, és szomorúan emlékeztem vissza találkozásunkra.
-Szóval csak érdekelte, hogy jól vagy-e? És képzel el, mit terjesztettek a rajongók..-kezdett bele, és halványan elmosolyodott.
-Mit? -húztam fel szemöldökeim.
-Azt, hogy amikor elrohantál akkor látott valaki, és azt mondta hogy parókád van. Mert kopasz vagy.. Hát nem vicces, hogy valaki mit meg nem tesz azért, hogy szerepelhessen egy kicsit? -nevetett, és én bennem megfagyott a vér. Azt hittem senki se látott. Most mit mondjak Megannek? nevessek fel, hogy mekkora marha volt az az ember? Hazudjak tovább mindenkinek, vagy mondjam el neki? Igaz rövid ideje ismerem, de különös módon... benne azonnal megbíztam. Nem bírom tovább a hazudozást. A titkolózás csak rosszabitja az állapotom, mert stresszel jár...ami inkább a leukémiának kedvez. Eljött a megfelelő alkalom. Gondoltam magamban, és komoly arccal felé fordultam.
-Megan, nekem is mondanom kell valamit....
-Mondjad! -mosolygott rám.
-Nem voltam őszinte..el titkoltam valamit, és sajnálom csak nem szerettem volna sajnáltatni magam. Meg persze féltem hogy meg undorodsz tőlem..-kezdtem bele, és nagyot nyeltem.
-Mi az Lora? Van valami baj? -komolyodott el, a fél perccel ezelőtt még vidám arca.
-Megan én..én beteg vagyok. Lehet belehalok... -mondtam, és éreztem... könnyek gyűltek a szemeimbe.
-Mi? Úristen, milyen beteg? -kérdezte, rémült tekintettel.
-Leu-leukémiás. -dadogtam, és a sírás kerülgetett.
-De megijesztettél! Azt hittem komolyan beszélsz. -mondta nevetve. Nem hitte el amit mondtam.
-Nem Megan, én tényleg beteg vagyok. -mondtam, és levettem a parókát a fejemről. Ő hirtelen szája elé tette kezét, és könnyek gyűltek szemébe. Sajnálattal nézett rám..pont ettől féltem. Nem kell sajnálni. Mindenkinek más életet szántak odafönt. Ezt megtanultam az évek során...
Mielőtt megszólalhattam volna, Megan sírva borult a nyakamba.
-Annyira, de annyira sajnálom. -sírta. -És nem undorodok tőled..sőt nagyon sokra becsüllek azért, hogy ilyen erős vagy.. -folytatta rekedt hangon. Éreztem, ahogy a meleg könnycseppjei vállamon folynak végig.
-Nem kell. -motyogtam, és szorosabban átöleltem. Annyira jó volt valakinek elmondani, és eggyel kevesebb ember előtt titkolni a betegségem...ők erőt adtak a harchoz....
Egy hosszú, fájdalmas küzdelemhez. Aminek senki nem tudja, hogy mi lesz vége..
by: Nikol & Kittó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése