20.fejezet

Reggel bármilyen sablonosan hangzik, a madarak csiripelésére és a napsugár melegére keltem. Óvatosan nyitottam ki a szemem, mert nem tudtam, mire számíthatok. Arra se emlékszem, hogy kerültem én be az ágyamba.
 Ablakom ki volt tárva, magamon pedig egy férfi pólót találtam. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. Elfogott a félsz. Vajon mi történhetett az éjjel?

-Jó reggelt hercegnőm!-lépett be a szobába egy szőke fiú póló nélkül és tálcát tartva a kezében. Niall volt az.

-Hát te mit keresel itt? És miért nincs rajtad póló?

 A fiú ajka mosolyra húzódott, majd leült az ágyamra és felém nyújtotta a tálcát.

-Majd mindent elmesélek. Előbb egyél!-kacsintott, majd eldőlt az ágyon, mint egy darab fa.

  Soha nem kaptam még ágyba reggelit. A romantikus filmeknek köszönhetően egy nagy álmom volt....és most valóra vált!

    -Köszönöm, ez isteni volt!-mosolyodtam el, miután mindent elpusztítottam a tányérokból. A fiú hangos nevetésbe tört ki, majd elvette tőlem a tálcám, és óvatosan a földre tette.

-Szóval?-néztem rá kérdőn

-Először nézz rá a csuklódra!-utasított.

 Kár volt szót fogadnom.Csuklóm körül vastag kötés volt. Ijedtemben elkezdtem letépni a fehér gézt, de Niall forró érintése lebénított. Nem értettem, hogy nem vettem ezt észre evés közben...

-Ne akard látni. Csak ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyet!-a fiú szemében komoly aggodalom látszott. Éreztem, hogy fontos vagyok neki, nem csak egy játékszer.

-Ígérem!-feleltem suttogva, mire bólintott és egy csókot lehelt az ajkamra.

-Éjjel amúgy nem történt semmi.-kezdte-Te fehérneműben álldogáltál vérző csuklóval. Elküldtelek felöltözni, de te összeestél. Gondolom a vér veszteség miatt. Rád adtam a pólóm,befektettelek az ágyadba és leültem melléd, hogy vigyázzak rád. Egész éjjel figyeltelek. Annyira aggódtam...

 Szemem könnybe lábadt és a szőke hercegem ölelésébe menekültem a valóság elől. Biztonságban érezhettem itt magam. Itt nem bánthatott senki...még én sem saját magam.

 Hosszú percek elteltével engedett el Niall, majd eltolt magától, és a szemeimbe nézett. A gyönyörű kék szemeitől a szívverésem magasabb fokozatba kapcsolt és legszívesebben rögtön az ajkára támadtam volna. De mielőtt megtehettem, szavával törte meg az egyáltalán nem kínosnak mondott csendet. A tervem szétesett!

-Azt mondtad este, hogy mindent rendbe akarsz hozni. Ma elkezdhetnénk Liammel, ha még Harry túl nagy falat számodra.

 Szavai megdöbbentettek.A tökéletes érzés egy csapásra eltűnt, helyére pedig a borzalmas valóság telepedett. Újra az a lány voltam, aki két fiú között morzsolódik, aki szinte már a halálos ágyán fekszik és az, aki vissza akarja kapni egykori legjobb barátját.
 Nagyot nyeltem, majd egy apró bólintással jeleztem egyetértésem, mire a fiú újra elmosolyodott.

    Amilyen lassan csak tudtam, úgy készülődtem. Niall közbe a szobámba lévő zongorán kezdett játszani, majd mikor megunta, türelmetlenül sürgetni kezdett.
 Fél óra elteltével már a taxiba lökdösött be finoman. Tényleg nagyon fontos neki, ezért erőt vettem magamon. Út közben azért imádkoztam, hogy Harry ne legyen otthon, és szerencsémre mikor a taxi leparkolt a ház előtt, nem láttam ott a kocsiját.
 Niall bátorítóan szorította meg a kezem majd egy puszit nyomott a homlokomra.

-Készen állsz?-kérdezte suttogva, mire a szemeim forgattam.

 Ideges voltam. Az ajtóban álltam várva, hogy Niall kinyissa az ajtót. Mikor megláttam az előttem elterülő hatalmas helységet, majd a barna szem párt, kinek tulajdonosát már régen újra megakartam ismerni, minden más lett. Szívem zakatolásból ütemes lüktetéssé váltott, arcomra a nyugalom ült és köszönés helyett egy kedves hangvételű szóval üdvözöltem a fiút.

-Beszélhetnénk?

19. Rész

  Gyors léptekkel haladtam a kocsma felé és alig vártam, hogy lássam Niallt. Ő volt az egyetlen, akit most látni akartam, ő volt az egyetlen, akivel beszélni akartam, akinek el akartam mondani, hogy miért kell folyton hazudoznom. Már a kocsma előtt toporogtam, az idő kezdett lehűlni és án vacogni kezdtem.
- Jobban fel kéne öltöznöd, ha nem akarsz megfázni - lépett mögém Niall és a vállamra terítette a pulcsiját.
- Köszönöm.. és azt is, hogy eljöttél. Beszélni szeretnék veled és elmondani mindent - mondtam remegő hanggal.
- Várj.. előbb én szeretnék beszélni valamiről - jelentette ki. - Azt hittem szakítottatok Harryvel - mondta a földet bámulva.
- Igen... csak.. öhm... ez bonyolult... figylej, csak hadd mondjam el...
- Előbb válaszolj! - emelte fel a pillantását a földről és a szemeimbe nézett.
- Niall, még én se tudom pontosan, hogy mi van köztünk, vagy, hogy mi van közted és köztem. 
- Már jó lenne, ha valaki eldöntené, hogy mit akar... Liam beszélni akar veled, aztán meggondolja magát. Harry veled akar lenni, aztán mégsem. Te meg köztem és Harry közt ugrálsz. Döntsetek már! Nem olyan nehéz! Én tudom, hogy mit akarok, veled lenni! De agy lehetetlen! - az utolsó szavakat már kiabálva mondta. Szomorúságtól csillogtak a szemei, majd megfordult és elsietett. Ma este már másodszorra néztem, ahogy elsétál és csak bámultam utána.
  Könnyek csorogtak végig az arcomon, majd idegesen berontottam a kocsmába.
-Valami nagyon erőset kérek, gyorsan! - mondtam. Már nem a hideg miatt reszkettem, hanem a haragtól, a félelemtől és a szomorúságtól.
- Most nincs itt a pasid, hogy megállítson, hogy mit iszol, mi? - kacsintott rám a pultos.
- Csak hozd már! - sziszegtem dühösen.
  Legurítottam 1... 2... 3... és még pár pohárral. Szédülni kezdtem, így úgy döntöttem ideje haza menni. Felálltam a székről és a pultos kezébe nyomtam a pénzt. Egész hazafelé vezető úton Niall járt a fejemben. Igaza volt. Tényleg ő volt az egyetlen, aki tudtam, hogy mit akar és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy én is eldöntsem, mit akarok. És én azt akartam, hogy az embereknek ne kelljen szenvedniük miattam.
  Otthon már mindenki aludt, így próbáltam semmi zajt sem csapni, miközben felbotorkáltam a lépcsőn. Ledobtam a pulcsit, a toppom és a shortom az ágyam végébe és a fürdő felé vettem az irányt. Megeresztettem a forró vizet és miközben a víz megnyugtatóan csobogott a kádba, én a tükör mögötti szekrényhez léptem és elővettem egy apró kis pengét. Bámultam magam, ahogy a könnycseppek utat törnek maguknak és végig csorognak az arcomon. A pengét a csuklómhoz szorítottam és életemben először apró vágásokat ejtettem magamon. Vártam, hogy valami is jobb legyen, de nem lett jobb. Csak a fájdalmat éreztem és a szomorúságot, amiért Niall csalódott bennem. Megcsúsztam és majdnem elvágódtam, de meg tudtam kapaszkodni a mosdókagylóban.
- Te meg mit csinálsz?! - ragadta meg vérző csuklóm Niall és szétnyitott kezemet, amiben görcsösen szorítottam a pengét.
- Én.. én.. csak.. azt hiszem, eldöntöttem, hogy mit akarok... meghalni.. akkor nem szenvednél miattam.
Niall szemei kikerekedtek és arca lángolni kezdett. Előhúzott egy csomag zsepit a zsebéből és a kezemre szorította, majd elzárta a csapot és újra hozzám lépett.
- Soha, de soha ne csinálj még egyszer ilyen hülyeséget! - nézett mélyen a szemembe. - Ha... ha.. meghalnál, én sem tudnék tovább élni.
Magához szorított, majd simogatni kezdte a hátam. Éreztem, ahogy kezei remegni kezdenek, és nehezen veszi a levegőt.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem könnyeimmel küszködve.
- Utáltam, hogy olyan csúnyán beszéltem veled és bocsánatot szerettem volna kérni. 
- Nekem kéne bocsánatot kérni tőled, amiért mindent elrontottam - suttogtam.
- Te nem rontasz el semmit - mondta miközben kisepert az arcomból a hajamat. Letörölte a könnyeimet és egy csókot lehelt a homlokomra. 
- Nem tudom, mit csináljak...
- Most egyszer nyugodj meg. Holnap még bőven ráérsz gondolkodni - kezemet a csap alá tartotta és lemosta róla az alvadt vért, majd alaposan szemügyre vette. - Szerencse, hogy nem vágtad meg magad mélyebben... Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet!
- Megígérem - szipogtam.
  Azt akartam, hogy újra megöleljen, hogy magához szorítson, és ne engedjen el. Kezemet a szájához emelte és egy apró csókot nyomott a vágások fölé. 
- Ne csinálj ilyet többet... Nagyon fontos vagy nekem és nem akarom, hogy bajod essen. 
Könnyeim megint elkezdtek lefolyni az arcomon és tudtam, hogy mit kell tennem, tudtam, hogy őt kell választanom. Még senki nem mondta, hogy fontos vagyok neki.. Magamhoz húztam és a hajába túrva megcsókoltam. Kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához.
- Vegyél fel valamit és menj aludni - suttogta ajkaimba. Csak ekkor jöttem rá, hogy egy bugyiban és melltartóban állok előtte.
- Őőő.... pké - nyögtem ki végül, majd magamra kaptam egy fürdőköpenyt. - Niall, meg akarok változni. Rendbe akarok hozni mindent...

18. rész

18.rész

 Niall állt velünk szembe, aki értetlenkedve bámult ránk. A kedves mosoly helyett most csalódotság látszott az arcán. Szívem szerint oda mentem volna és megölelgetem, de Harry ott állt mellettem.

-Haver, mit keresel itt?-kérdezte Harry, miközben valamit mutogatott, de nem értettem.

-Én csak...megakartam kérdezni Lorát, hogy jobban van-e.

 Szemembe könny gyűlt, ahogy ezt kimondta a fiú. Mindent megadtam volna, hogy vissza mehessek az időbe és Harrynek azt mondjam:"Nem érek rá!"

 Elképzeltem,ahogy becsapom az ablakot, ledőlök az ágyba és elkezdem olvasni a kedvenc könyvem. Ehelyett itt állok 2 fiú közt, akik engem akarnak...

-Köszönöm,sokkal jobban vagyok.-nyögtem ki végül.

-Öhm..akarsz velünk sétálni?-kérdezte Harry, mire Niall megrázta a fejét és sebes léptekkel elindult a másik irányba. Addig néztem utána, míg el nem tűnt sarkon. Aztán Harry megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni.

-Valamit akartál mondani!-emlékeztetett Harry,mikor már a közeli park egyik padján ültünk.

-Ja, igen!-egy mosolyt erőltettem az arcomra-Beszélni akarok Liammel.

 A fiút kicsit meglepte a válaszom. Gondolom azt hitte, hogy a mi kapcsolatunkról akarok mondani valamit. Talán bocsánatot kérek vagy magyarázkodok. De jelen pillanatban inkább Niallnek magyarázkodtam volna, mint neki.

-Jó ötlet.-nyögte ki végül-És miről akarsz vele beszélni?

-Jasonről. Tudod, aki a közös barátunk volt.

 Harry válasz képpen némán bólintott.

-Miért írtad az SMS-be ,hogy nem érsz rá?-váltott témát hirtelen, ami kicsit megkönnyítette a helyzetem.

-Igazából csak fél órám lett volna, ezért. Szóval már indulnom is kell. De majd hívlak, ha ráérek!-hadartam el, majd felpattantam a padról. Egy puszit nyomtam az ajkára, majd elkezdtem futni a park kijárata felé, mint az ovisok. 

  Nem mertem vissza nézni Harry arcára. Szörnyű érzés volt otthagyni, de ezt gondoltam a legegyszerűbb megoldásnak. Valamelyikükkel tisztáznom kellett a dolgokat, mert senkit nem akarok átverni (ennél jobban!). Elég volt a hazugságokból!

 Amint elhagytam a park területét, lassítottam a tempómon és elővettem a telefonom.

         

"Találkozzunk a kocsmában 9-kor"- pötyögtem be a telefonomba. Nagy gombóc lett a torkomban, amikor kijelöltem Niall számát a névjegyzékben. Aztán bátorságot vettem magamon, és rámentem a "Küldés" gombra.

17. rész

-Felsoroltam néhány érvet Harry, majd Niall mellett, de a végeredmény mindig ugyanaz lett...nem jutottam döntésre. Az agyam eszeveszettül kattogott, és minden pillanatban más mellé állt -Oké, akkor Harryhez megyek, hiszen megérdemel egy magyarázatot. -mondogattam magamnak, majd egy vékony kis blézert felkapva már majdnem kimentem a szobámból, de a küszöbnél megpördültem, és táskámat az ágyra dobva ismét leültem. -De Niall volt aki kijött a házból hozzám, amikor Harry nem túl kedvesen beszélt rólam a hátam mögött. -dünnyögtem, és ismét felálltam..Azonban rögtön el is bizonytalanodtam. Oké. Elég, ez így nem mehet tovább. Egyikre se megyek. Mivel nem tudok dönteni, ez lesz a legjobb amit tehetek. Magyaráztam magamnak gondolatban, és a telefonomat előkapva mind kettőnek megírtam a szívszorító, ám de rövid sms-t. "Nem tudok menni. Bocsi! xx" Kicsit megkönnyebbültem dőltem le az ágyamra. Parókámat birizgáltam, és ismét elöntött az az érzés, hogy így jobb lesz. Senkinek nincs szüksége egy lányra, aki bármikor meg halhat. Nem..így tényleg jobb lesz. Könnyes szemmel ballagtam el a fürdeni. "Hajamat" levéve találkozott tekintetem, a tükörképemmel. Egy meggyötört, sápadt, élő hulla köszönt vissza. Savanyú mosollyal léptem be  a zuhanyzóba, és igyekeztem minden gondomat "lemosni".
Le fogom küzdeni a betegséget, nem hagyom hogy legyőzzön.

Felfrissülve léptem be a szobámba, és törölközőmet szorosan magam köré csavarva mentem a szekrényemhez...amikor..Amikor egy kő ütközött neki az ablaknak. Hirtelen annyira megijedtem, hogy hátra ugrottam egyet. Véletlenül se mentem oda az ablakhoz, hanem a parókámat gyorsan a fejemre helyeztem, és csak azután néztem ki, hogy ki az az elvetemült, akinek kedve támadt betörni az ablakot.
Tekintetem találkozott a lent álló Harry tekintetével, aki amikor észrevette, hogy én észrevettem halványan elmosolyodott. ( Igen, ez egy értelmes mondta volt.:D szerk.meg.j.)Ablakomat kinyitva kihajoltam, és hunyorogva figyeltem.
-Mit keresel itt? -kérdeztem értetlenül, és a törölközőt még szorosabbra fogtam.
-Te, nem jöttél el hozzám, hát ezért én jöttem el ide..-mondta, azzal a piszkosul aranyos mosolyával, és éreztem hogy fülig elpirultam.
-Ha vársz öt percet, akkor szemtől szembe tudunk kommunikálni majd, és nem kell üvöltöznünk. -mondtam, és ő halványan bólintott, mire én kislány ként ugrálva mentem vissza a szekrényemhez. Gyorsan felkaptam magamra egy shortot, és egy masnis toppot. Anyának motyogtam, valami mindjárt jövök félét, és házunk elé kilépve megpillantottam őt. Sármos mosollyal arcán fürkészett, mire én közelebb léptem hozzá.
-Itt vagyok.
-Látom..bár az öt percből tizenöt lett, de nem érdekel mert láthatlak. -mondta, és kezemet lassan megfogta. Olyan szinten boldog voltam, mint még soha...
-Harry én..én sajnálom. Valamit el kell mondanom. Nem bírom magamban tartani ,tudván, hogy ez mindent megváltoztat. -Harry aggódva nézett, és egy nagyot nyelve bólintott.
-Én..nem tudom hogy mondjam, de...
-Lora! -kiabálták a nevem, mire oda kaptam a fejem. Harry is idegesen megrázta az övét. Megint nem tudtam elmondani, és ez már engem is kezd idegesíteni. Viszont amikor megpillantottunk, egy igen is ismerős alakot, mindketten tátott szájjal bámultunk felé. Ennek nem lesz jó vége...

16. rész

Éppen kibotorkáltam az ajtón mikor valaki elkapta csuklóm.

-Eressz el – sziszegtem hátra se fordulva.

-Nem hagyom, hogy ilyen állapotban egyedül mászkálj.

-Nem kell rám vigyáznod Harry – fordultam szembe vele.

Amint a tekintetünk találkozott, rögtön lesütötte a szemét.

-Nem fogok veled veszekedni. Csak szállj be az autóba.

Szem forgatva és kissé instabilan, de bekászálódtam a hátsóülésre. Egy perc elteltével Niall huppant le mellém.

-Minden rendben? - fürkészte az arcomat

-Nem hallottad a beszélgetésünket, igaz? - pillantottam felé.

-Nem – húzta fel a szemöldökét.

-Mindegy is – döntöttem a fejemet az üvegnek. Az utazás alatt teljesen felélénkültem, Niall-el ellentétben, aki elszunyókált mellettem. Amint az autó lefékezett a házunk előtt, kicsaptam az ajtót és kipattantam az autóból.

-Várj!

Megfordultam és egy helyben ácsorogtam míg Harry beért.

-Csak egy kérdés.

-Oké- bólintottam.

-Megérte hazudni? - fúrta a tekintetét az enyémbe.

-Igen.

Az arcáról színtiszta megdöbbenést olvastam le. Valószínűleg arra várt, hogy igent mondok és bocsánatért esedezem.

-Miért? - kérdezte.

-Mert nem vágyom senkinek a szánalmára. Ennyire egyszerű. -közöltem vele.

-Tudod mit? - fogta meg a kezem – nem kell elmondanod. De megpróbálhatnánk újra?

-Ezt még át kell gondolnom, ne haragudj.- kezeimet kicsúsztattam az övéiből és a bejárat felé vettem az irányt. Miután becsuktam magam után az ajtót kilestem az ablakon. Még mindig ugyanúgy állt, ahogyan ott hagytam. Meredten nézett a levegőbe és a kezei a levegőben voltak mintha el sem eresztettem volna. Hirtelen feleszmélt, a kezeit leengedte maga mellé és sietősen elhajtott. Nagyot sóhajtva szakadtam el az ablaktól. Azt hiszem megőrültem. Igent kellett volna mondanom. Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Bár részben jól cselekedtem, hiszen nem bízott bennem. Ilyen gondolatok keringtek a fejemben míg eljutottam a szobámig.

-

Másnap kopogásra ébredtem.

-Lora, nyisd ki te, az ebéd nem készül el magától! - kiáltotta anya a konyhából. Morogva kikászálódtam az ágyamból és lecaplattam a lépcsőn. Valaki még mindig teljes erővel dörömbölt.

-Nyitom már! - tártam ki az ajtót. Egy kiszállító állt ott egy nagy csokor sárga rózsával. Unott arccal egy papírt nyújtott felém. Aláfirkantottam és óvatosan átvettem tőle a virágokat. Az ajtót gondosan becsuktam és a rózsákat gyorsan vázába raktam. Ekkor vettem észre, hogy egy kis cédula van rajta.

Találkozzunk ma 7-kor a parkban ;) -N xx

A szemöldököm a magasba szaladt az üzenetet olvasva. Niall írta? Így legalább van értelme miért sárga a rózsa.

-A postás volt az? - kérdezte anya.

-Mondhatni – bólintottam. Oda sétált mellém és meglátta a virágokat.

-Milyen gyönyörűek! - csapta össze a kezét – Kitől vannak?

-Egy baráttól.

-Az a „barát” biztos oda van érted – kacsintott rám. Tiltakozva megráztam a fejem és a vázával együtt visszavonultam a szobámba. A telefonom egy rezgéssel jelezte, hogy új üzenetem érkezett. A rózsákat leraktam az éjjeli szekrényemre és felkaptam a telefonom.

Feladó : Harry

Ma 7-kor a London Eye-nál? Kérlek! -Harry xoxo

Megütközve néztem a mobilomat. Valamelyiküket lekell mondanom, hiszen nem lehetek egyszerre két helyen. Kétségbeesetten terültem el az ágyamon. Most mit tegyek?

15. rész

A nappalinkban ébredtem és bármily sablonosan hangzik is, fogalmam sincs, hogy kerültem, ide. Nagyon jól emlékszem arra, hogy elmentem én is a sajtótájékoztatóra. Aztán valószínűleg elájultam.

Anya megjelent az ajtóban egy bögre teával és aggódva kérdezgette, hogy jól vagyok-e.
- Anya, nyugi! Csak elájultam. Nem az első eset. Ki hozott haza?
- Harry. Egyszer akár be is mutathatnál neki. Meglepően dühösen fogadta a hírt, miszerint nem költözünk vissza Ciprusra. – Anya kiemelte a ’nem’ és felvonta szépen ívelt szemöldökét, jelezve, hogy ő maga is magyarázatot vár.
- Jajj, ne! Anya, muszáj elmennem egy kicsit, nem sokára visszajövök.
Szörnyű nehézségek árán meggyőztem Anyát, hogy elengedjen.

A fiúk házához érve rögtön az ajtóhoz rohantam és bekopogtam. Harry kocsija mellett parkoltam, szóval neki is itt kell lennie. Ám az ajtó zárva maradt. Nem jött senki ajtót nyitni. Tehetetlenségemben kiabálni kezdtem.

- Harry, kérlek! Tudom, hogy ott vagy!  – semmi nem változott. Leszámítva egy két járókelő megvető pillantását. – Harry! Had magyarázzam meg!
Tudván, hogy próbálkozásom reménytelen, egy kis időre felhagytam a kiabálással és dörömböléssel. Könnyek szöktek a szemembe.  Egy halk hangot hallottam, mely nyilvánvalóan nem hozzám intézte szavait.
- Nem engeded be?
- Oh, nem, Niall! Tudom, mit akar. Az én érdekemben hazudott. Meg akart védeni, tudod?! – keserűen felnevetett, csak hogy Niall-nek is tiszta legyen Harry erről alkotott képe. Arcomon megindult az első könnycsepp, melyet egy újabb követett. – Továbbá kitalálta az új hazugságot, miután az előzőre fény derült.

Talán egyszerűbb lenne elmondani neki. Úgyse hinné el. Ennyi volt,, alig voltam több mint egy egyéjszakás kaland. Ő azt hiszi, én rontottam el –és talán tényleg így is történt-, de én csak egy normális kapcsolatot akartam. Sajnálkozás és szomorkodás nélkül.
Lépteket hallottam, melyek egyértelműen az ajtóhoz közeledtek. Felvillant a remény apró kis szikrája. Esetleg most tisztázni tudom a dolgokat. Ám az ajtóban Niall állt. Döbbenet és rémület egyvelegét véltem felfedezni az arcán. Azt hiszem, ritkán találkozik kétségbeesett, könnyáztatta arcú szerencsétlenségekkel.

Kicsit odébb tolt az ajtóból, mellém lépve becsukta azt, majd halkan megkérdezte, mennyit hallottam.
- Sokat… - nyögtem erőtlenül.
- Öhm… mikor elindultam kifelé, nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz állapotban talállak. Tudod, szívesen behívnálak, de nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Megihatnánk egy kávét, vagy ilyesmi. – hadarta el egy szuszra az egészet, míg zsebében kutakodott. – Persze, csak, ha van kedved. – tette hozzá zavartan.
- Persze. Kösz.

Gyalog mentünk, mert azt mondta közelben van egy jó kis kávézó. Út közben csöndben volt. Nem tudtam eldönteni, hogy nem akart, vagy nem tudott mit mondani. Mindenesetre értékeltem a segítségét. Az utca túloldalán egy kocsmából hangos zene és röhögés szűrődött ki. Megragadtam Niall kezét, és átvonszoltam az úttesten. Tisztában voltam vele, hogy például a Harry által mutatott tisztás sokkal alkalmasabb hely lenne most nekem, de (még ha csak rövid időre is,) felejteni akartam, nem megnyugodni. Ez közelebb volt, mint bármi más.
- Biztos vagy benne, hogy ez jobb, mint a kávézó? – kérdezte Niall szelíden, miközben én a bárszékre tornásztam fel magam.
- Ühüm. Valami erőset kérek. Te kérsz valamit? Én állom.
- Először is, a csaj nem erőset kér.  –intézte előbb ő is a csaposhoz a szavait. – Másodszor pedig nem fogom hagyni, hogy egy lány fizessen. A vendégem vagy.
- Nekem mindegy, hogy kevés erőset, vagy több gyengébbet iszom, de nem fizethetsz helyettem. – jelentettem ki dacosan. – Nem kérem, hogy értsd meg, viszont szívességet tennél azzal, ha elviselnéd.

Közben a csapos kihozta az italomat, melynek hatását már az első két korty után éreztem.
- Hmm. Kösz. Ez jó erős. Hozz neki is valamit. – fejemmel Niall felé böktem, aki közben rámordult a srácra és fenyegetően így szólt:
- Azt mondtam, nem erőset kér.
- Nézd, haver. A barátnőd nincs túl jó passzban, és biztos oka van annak, hogy Ő ezt kérte.
- Örülök, hogy ilyen gondoskodó vagy, de az én döntésemnek éppúgy oka van. Szerinted mit fogok csinálni vele, ha kiüti magát?
Niall kezdett igazán dühös lenni. Bármily kedvemre való is volt, hogy óvni próbál, kezdett zavarni, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék.

- Adj még kettőt. – toltam vissza az immáron üres poharamat. Amint megkaptam az újabbakat, Niall rosszalló pillantásától kísérve a számhoz emeltem az egyiket, és nagyot kortyoltam belőle.
- A kedvemért. Kérlek! Addig se én iszom. Engedd el magad! – győzködtem Niallt. Gyönyörű, tengerkék szemei arról árulkodtak, hogy ma este én semmi ilyenbe nem viszem bele, de fejével közben alig láthatóan bólintott. Átvette a felé nyújtott italt, és egy húzásra a felét megitta. Közben zsebéből elővette a telefont és tárcsázott. Valakit arra kért, hogy jöjjön értünk, de Niall szavaiból arra következtettem, az illető nem ér rá.

Felhívott egy másik számot is. Miután letette, röviden ismertette velem a fejleményeket.
- Van egy fuvarunk hazafelé. Jobbnak láttam nem említeni,h ogy másodmagammal vagyok itt, de hazavisz téged is.
- Ugye, nem Harry vagy Liam az? Liam utál, mert három éve… mindegy. Harry meg azért utál, mert nem szeretném, hogy sajnáljon.
- Oké, csak, hogy tudd. Harry nem haragtartó típus és amúgy nagyon is kedvel téged. Bár kétségtelen, hogy nem, vagy vele teljesen őszinte, nekem ehhez semmi közöm. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy van rá okod, de lehet, hogy segítene, ha elmon…
Uhmmm…milyen jól csókol?! Az italtól felbuzdulva könnyű volt ezt az utat választanom az elhallgattatására. Őt éppúgy megleptem ezzel, mint magamat. Először el akart húzódni, aztán hosszan visszacsókolt.
- Bocs…nem akartam, csak… Ugye, milyen szép időnk van?
- Kiváló vagy figyelemelterelésben. – mulatott a művelet utáni kislányos zavaromon. Volt időnk meginni még egy italt mire ideért a „sofőrünk”. Az ajtóban álló srácot meglátva felhajtottam az utolsó kortyot, közöltem Niall-lel, hogy gyalog megyek, aztán szédülve, botladozva megindultam a kijárat felé.

14. rész

 Szívem a torkomban zakatolt. "Miért nézel a szemembe"-kérdeztem magamba Harrytől. Ha egyszerűen hátat fordít, simám lehazudom neki a csillagos eget is neki, de így nem ment.

-Te?-kérdezte folytatást várva.

-A szüleim!-nyögtem ki végül, ezzel is egy kis időt nyerve.

-Mi van velük?

 Tekintetében látszott az aggodalom, amitől még nagyobb lelki furdalásom lett. 

-Vissza kell menniük Ciprusra. Ezt még nem mondtam el senkinek, csak te tudsz róla. Azért nem tudtam eddig jönni, mert próbáltuk ezt az egészet megbeszélni a főnökükkel. Talán sikerült meggyőznünk, de lehet, hogy mennünk kell.

 Harry arcát most szomorúság lepte le. Fel állt a kanapéról és megölelt. Hosszú percekig ácsorogtunk egymás karjaimban, miközben azt ismételgette: "Sajnálom!, Kérlek ne haragudj!"

-Minden rendben?-lépett be a nappaliba Megan.

-Igen!-válaszolt mosolyogva Harry.

-Ennek nagyon örülök, viszont neked menned kell. Apu most telefonált, hogy mindenki rád vár!

-Basszus...a rádiós interjú!-kapott a fejéhez Harry, majd rohangászni kezdett, mint pók a falon. A lakás különböző szegleteiből varázsolta elő a kocsi kulcsot, napszemüveget, pulcsit és a cipőit. 

-Mi lenne, ha velem jönnél?-kérdezte pár perc múlva.

-Lorával ma...-kezdte el Megan, de én belevágtam a szavába.

-Rendben!

 Előre tudtam, hogy nagy hülyeséget csinálok, de nem hagyhattam ki. A betegségem miatt kell hazudoznom a szerelmemnek, de ezt nem veheti el tőle. Leukémiás vagyok, az életemet most kell élnem, nem máskor.

Rövid autó út után megérkeztünk a fiúk házába. Louis és Eleanor kint a lépcsőn ücsörögtek, a többiek bent a házba vártak ránk.

-Te is jössz, Lora?-kérdezte kedvesen Zayn, mire mosolyogva bólintottam.

-Helyes! Harrynek már igazán kijár  a boldogság.

Zayn utolsó szavai után nagyot nyeltem. Ha tudná, hogy mennyit hazudok, hogy igazából nem tudnak semmit rólam, akkor nem mondaná ezt.

-Én Danielle-el megyek.-jelentette ki Liam, majd kiment az utcára úgy, hogy véletlenül se kelljen rám néznie.

-Nem, én megyek külön. Nem ártana még otthonra is beugranom, szóval miattam nem kell másik autóval menned.-vágtam rá egy csöppnyi hazugsággal. Igazából semmi kedvem nem volt haza menni, hisz anya tuti nem engedett volna el. 

De Liam csak legyintett....

-Ne foglalkozz vele! Mostanában mindig mindenhova Danielle-el megy.-próbált vigasztalni Harry, mire reakcióként egy mosolyt erőltettem az arcomra.

-Mehetünk végre?-kérdezte ingerülten Paul.

-Hol van Niall?-kontrázott rá Harry, mire a szőke fiú kibújt a konyhából 5 muffin kíséretében, amiket látszólag magának csomagolt a "hosszú" útra.

-Mehetünk!-mondta, majd folytatta az evést.

 Körülbelül 25 percnyi utazás után elérkeztünk a stúdióhoz. Amint kiszálltunk az autóból, több száz rajongó rohamozott meg minket. Sokan a nevemet kiabálták, autógrammot kértek tőlem és még fotózkodni is akartak velem.

Az elején még minden rendben simán ment, aztán egyre jobban közre zárt a tömeg. A fejem zúgni kezdett, szédültem és a hányinger kerülgetett. Arcom hófehér lett, ami Harrynek is fel tűnt.

-Jól vagy?-kérdezte

   Aztán minden sötét lett...

13. Rész

-Amikor meghallottam hangját, gyomrom görcsbe rándult. Levegő után kapkodtam. "Le kell nyugodnod Lora" -mondogattam magamnak, és bátorságot merítve válaszoltam.
-Harry, figyelj..ígérem visszahívlak, és mindent elmagyarázok, de most nem...nem érek rá. -mondtam neki, és kinyomtam. Sóhajtva süllyesztettem el a táskámba a telefont. Rosszul éreztem magam, és most nem csak a  kemo miatt, ami szédülést okozott, és rosszullétet..ehhez már hozzászoktam. Egyszerűen nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok. De legalább, egy kis időt szereztem...időt ahhoz, hogy ismét valami hazugsággal álljak elő. Szerencsémre ma nem nyúztak sokáig, és ahogy engedtek is, már rohantam..utáltam a kórházat. Nyomasztó, és csupa rossz emlék köt ide. Kicsit jobb kedvem lett amikor kiértem a levegőre, és szerencsére most nem kellet anyára várnom.
-Minden jól ment? -kérdezte aggodalommal teli hangon.
-Csak a szokásos...szédülök. -mondtam, és egy mű mosolyra húztam a számat. Némán ballagtunk el az autóig. Eszembe jutott Harry...most ezt, hogy magyarázzam ki? Mi alatt ezen gondolkoztam, hirtelen eszembe jutott valami. Tudom nem szép, de most kifogom használni a betegség adta "lehetőségeket". Előtúrtam a táskámból a telefonomat, és megkerestem Harry számát. Bátorságot merítettem, és már majdnem felhívtam, amikor anya zavart meg.
-Kapcsold be az öved. -szólt rám amikor az autó elindult. Most az öv volt a legkisebb problémám. Mikor anya kérésének eleget tettem végre felhívhattam őt..Ismét összeszedtem magam, és próbáltam hitelesen hazudni..vagy, hogy is mondjam.
-Szia Harry! Megannél vagy, vagy ő van nálatok?
-Megannél, de már ki is találtad, hogy mivel fogsz megint átverni? -kérdezte gúnyos hangon. Torkomba gombóc keletkezett, és könnyeimmel küszködtem.
-Harry...kérlek.. Pár perc, és ott vagyok. Mindent megmagyarázok. -nem vártam meg a reakcióját, rögtön kinyomtam. Éreztem hogy a testem a síráson keresztül akarja levezetni a fájdalmakat.
-Lora mi a baj? -kérdezte zaklatottan anya, és felém fordult.
-Hazudnom kellet..Mindig hazudnom kell, a betegségem miatt. Anya, én ezt már nem bírom. -tört ki belőlem, és a könnyeim csak úgy potyogtak. Próbált a vezetés közbe nyugtatni, ezért kétszer el is ordítottam magam, hogy:  "vigyázz szembe sáv".Erőt vettem magamon, csak hogy anyával eltudjam hitetni, hogy jobban vagyok. Elvégre épségben akartam haza érni..vagy is teljesen egészségesen, már sose fogok hazamenni. A régi Lora egy része, örökké a kórházban maradt.

Sietve szálltam ki a kocsiból, és ezt rögtön meg is bántam. Erős fájdalmat éreztem,mindjárt kidobom a taccsot. Éljen a kemo! Anya gyorsan mellém rohant, és biztosítottam róla, hogy van erőm át menni a szomszédba..muszáj volt beszélnem Harryvel. Anya karjaiból kibújva, ( aki erősködött, hogy most maradjak otthon, de megígértem, hogy csak tíz perc lesz az egész) elbotorkáltam Meganékhez. Megnyomtam a csengőt, és vártam...vártam arra, hogy ismét hazudhassak.
-Lora jól  vagy? Nagyon sápadt vagy! -nyitotta ki Meg az ajtót, és úgy nézett rám mint aki szellemet látna.
-Most jöttem kemoról...-suttogtam, de előtte körbenéztem, és biztosítottam magam arról, hogy nem hallja meg senki más.
-Úristen! -kapott a szája elé. -Miért nem mondtad, én hazudtam volna Harrynek, simán kimagyaráztalak volna..... -hadarta és magához ölelt.
-Nem akartam, hogy neked is hazudoznod keljen. Hát most majd én, kimagyarázom. -mondtam, és megindultunk a nappaliba. Ott ült a kanapén. Szívem hevesebben vert, amikor megpillantottam hátulról göndör fürtjeit. És most nem Harry miatt, hanem azért, mert most jött el az a pillanat amikor megint csalódni fogok magamba. Halkan oda osontam, és leültem mellé. Nem szóltam egy szót se, és ő se. Csak magunk elé bámultunk. -Kínos csend vette kezdetét. Megan a szobájába ment, hogy ne zavarjon minket.
-Figyelj! Tudom hogy hazudtam, de hallgass meg. -törtem meg a csendet, de nem néztem rá.
-Hallgatlak.
-Szóval, egyszerűen csak beteg vagyok. -hazudtam, ami félig igaz is..persze most csak olyan betegségekre gondoltam, mint megfázás, torokgyulladás..
-Ha hazudsz, akkor legalább csinálnád jól. -mondta, és felém fordult gúnyos mosollyal az arcán.
-Én..
-Lora! Mond meg, hogy nem akarsz látni, hogy nem érdekellek...csak ne hazudj! Kérlek...-Mondta. Az utolsó szót szinte suttogta. Gyönyörű szemivel, mélyen az enyéimbe nézett. Nem bírok hazugságok között élni..nem bírok minden egyes nap hazudni, azoknak akiket szeretek..De nem mondhatom el neki. Most még nem...Lora gondolkozz..ki kell találnod valamit.
-Harry, én...

12. Rész

-        -  És mi lenne az? – kérdeztem meglepődötten.

-        - Hát... tudod, én ezt az egészet csak azért mondom, mert látom, hogy te tényleg kedveled őt és… Tudod, mit? Inkább hagyjuk – mondta és egy mosolyt erőltetett az arcára.

-        - Niall, bökd már ki! – mondtam és közelebb léptem hozzá.

-        -Hát…

  De mielőtt Niall belekezdhetett volna, Harry lépett be az ajtón.

-        -Minden rendben? – kérdezte mosolyogva és mögém lépve átkarolta a derekamat.

-        -Persze, csak Niall mondani akart valamit – kortyoltam bele még egyszer a poharamba.

-        -Nem semmit. Már nem is tudom, mit akartam mondani – a földet bámulta, majd Harry kezére tévedt a pillantása, ami még mindig a derekamon pihent.

-         -Biztos? – kérdeztem.

-         -Persze. Megyek vissza, lemaradok a meccsről – mosolygott.

         Ahogy Niall kilépett a konyhából, Harry még közelebb húzott magához, annyira, hogy az orrunk összeért.

-          -Szeretnéd, hogy haza vigyelek? – suttogta egy huncut mosoly kíséretében. – Tudom, hogy most nincs túl jó kedved Liam miatt, én jó kedvre deríthetlek. – Keze lejjebb vándorolt a derekamról és éreztem egyre szaporább szívverését.

-          -Nem is tudom… Mi lenne, ha ezt inkább szombatra tartogatnánk. Hamarosan indulnom kell haza és anyuék otthon várnak rám.

-          -Hát… jó… Vagy mit szólnál a holnaphoz? Holnap reggel úgyis beszélni akartál Liammel, nem? Én is itt leszek – mondta vidáman, de én nem így éreztem magam. Hogy húzzam ki magam ez alól az egész alól? Nem akartam elmondani neki az igazat. Még nem..

-          -Nem az… az nem jó. Tudod… már megígértem… öhmm Megannak… igen Megannak, hogy a holnapi napot együtt töltjük.

-          -Akkor szombaton – mondta kicsit csalódottan, mire én egy gyors csókot leheltem az ajakaira.

***

-          -Lora! Kelj már fel! Indulnunk kell! – mondta anya és lerángatta rólam a takarót.

-          -Tessék? – próbáltam kipislogni az álmosságot a szememből. – Még kemó előtt be kell ugranom egy barátomhoz…

-          -Hát arra most biztos, hogy nem lesz időd. Már fél órája ott kéne lennünk!

  Erre a mondatra kipattantam az ágyból és rekord gyorsasággal öltöztem fel. Nem akartam megint a kórházban lenni. Már előre émelyegtem és a sírás kerülgetett. Tudtam, hogy, amint meglátom az infúziót még jobban felerősödnek ezek az érzések. Már a kórházat megpillantva remegni kezdtek a lábaim.

-          -Annyira utálom ezt – mondtam halkan anyának.

-          -Tudom, kicsim. Én is… - pillantott rám aggódva. – Tudod, hogy itt maradnék veled, de ez szinte most megoldhatatlan. Tudod, hogy állásinterjúra kell mennem.

-          -Persze, nem probléma – mosolyogtam – Majd jössz, amikor tudsz.

  Amint beértünk egy kényelmesebb ruhát kaptam magamra és az orvosom egy kis terembe kísért. Minden fehér volt, többek között ezért utáltam annyira a kórházakat, túl egyszínű volt minden. A falak a padló, az ágynemű, még a bútorok is világosabb színűek voltak. Befeküdtem az ágyba és a doki már be is kötötte az első infúziót. Figyeltem, ahogy lassan csepeg le az áttetsző folyadék és minden cseppnél éreztem, hogy rosszabbul és rosszabbul leszek. A telefonom megcsörrent mellettem és én egy hosszú sóhaj után a kezembe vettem.

-          -Szia, Harry, nem éppen a legjobbkor hívsz… - mondtam, miközben hangom el-elcsuklott.

-          -Szóval hol vagy? – kérdezte, nem is figyelve arra, amit mondtam.

-          -Megnél… - utáltam hazudni neki, de nem volt más választásom.

-          -Aha. Csak, hogy Megan éppen itt ül mellettem… Szóval hol is vagy?

11. rész

         11.rész

Miután Harry betessékelt az Audiba, a rövidke utazást követően megállt, kipattant az autóból és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Egy kisebb erdő szélén voltunk. Továbbra sem értettem, mi a célja, de nagyon reméltem, hogy számomra nem lesz megerőltető. 
Ráterelt egy ösvényre, ami az erdőbe vezetett. Rövidke sétálás után egy apró tisztáson találtam magunkat. Harry leült egy terebélyes, öreg tölgyfa árnyékába, és maga mellé húzott.
- Ha bármi problémád van vagy feszültséget akarsz levezetni, csak idejössz, és egy csapásra elmúlik. - magyarázta kis kiruccanásunk okát.
- Harry… ez gyönyörű. Köszönöm, hogy megmutattad - alig bírtam betelni a hely látványával. A szabálytalan kör alakú kis területet kisebb-nagyobb fák szegélyezték, s elszórva bokrok és különböző színekben pompázó vadvirágok tarkították. Lepkék kergették egymást a levegőben, amíg én csukott szemmel hallgattam a daloló madarakat. Bármennyire is nehezemre esett az idilli csöndet és nyugalmat megtörni, kénytelen voltam.
- Sajnálom, de szombaton találkozunk utoljára. Többször nem lehet. 
Eddig oly nyugodt arca meglepettséget és hitetlenkedést tükrözött. 
- Lora, ne csináld ezt! Ugye, nem Liam miatt? - kérdezte továbbra is hitetlenkedve. 
- Harry, meg kell értened. Ő gyűlöl engem. Rám se bír nézni. - próbáltam győzködni, de ő hajthatatlan volt. 
- Oké, beszélek Liam-mel. Talán rám jobban hallgat.
- Nem, Harry. Nem beszélhetsz vele. Azt fogja hinni, én kértelek rá, de erre nincs szükségem. Nekem kell megoldanom, én beszélek vele.
- Rendben. Visszamegyünk? - a határozatlanságom valószínűleg az arcomra volt írva, mert rögtön utána közölte, hogy Liam randin van Danielle-lel. 
- Akkor menjünk. Majd holnap beszélek vele, addig talán át tudom gondolni, mit akarok modnani. 
Lelki szemeim előtt ott lebegett egy reggeli kiadós vita a kemoterápia előtti fél órában. Liam nem tudja, hogy beteg vagyok, még előtte megszakítottuk a kapcsolatot. Szóval ő most kedvére szekál, tekintet nélkül arra, hogy nem vagyok egészséges. De talán megérdemlem. Nem mintha hibáztatnám azért, hogy nem tud a betegségemről. Sőt...
***
Alighogy beléptünk az ajtón, Megan már a nyakamban lógott, majd húzott a kanapé felé meccset nézni. Liamet valóban nem láttam itt. A szófán csak ketten ültek.
- Öhm… még nem igazán sikerült bemutatkoznunk egymásnak. Lora vagyok.
- Niall - mondta a szőke két marék popcorn között, míg kézfogásra nyújtott kezemre könnyed csókot lehelt. 
- Louis - intett a barna hajú srác éppen csak rám pillantva.
Egész nap nem ittam semmit, s ha ezt nem pótlom sürgősen, elájulok a fiúk nappalijában. Annak pedig kórház lenne a vége és muszáj lenne még egy pár emberrel megosztanom azt, amit már így is sokan tudnak. Megkértem Megant, hogy vezessen a konyhába, ám Niall a következő pillanatban egy „Majd én!” kiáltással már talpon is volt. A helyiségbe érve töltött nekem egy pohár vizet, és amíg én azt kortyolgattam, ő komoran szólásra nyitotta a száját. Bár nem tudtam, mit kíván mondani, éreztem, hogy nem akarom hallani. De mielőtt megállíthattam volna, ő minden egyéb nélkül belekezdett.- Mondanom kell valamit. Harryről…
 

10. rész

10. fejezet:

-Te meg mit keresel itt?-szegezte nekem a kérdést Liam. Harry értetlenkedve bámult rám, majd Liamre, akinek az arcán gyűlölet és szánalom ült.

-Harryhez jötem.-feleltem halkan, majd próbáltam közelebb húzódni hozzá.

-Áh, értem. Szóval Harry vad idegeneket enged be a házba anélkül, hogy lenne valami beleszólásunk is a dolgokba. Jó tudni!

  Most már mindenki minket bámult. Niall szájában megállt a falat, Louis pedig kiejtette a kezéből a sport táskáját. Zayn és Megan apja is kilépett a konyhából. Az utóbbi úgy mért végig, mintha egy betörő lettem volna, akit lopás közben rajtakaptak.

-Liam. Kérlek ne haragudj Harryre. Megan azt mondta,hogy nem leszel itthon. Nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy korán érsz haza.-azzal felkaptam a táskám és kirohantam az ajtón. Hallottam, ahogy Harry és Megan utánam ordít, de nem akartam, hogy lássanak sírni. Futottam, de Harry utolért. Megragadta a csuklóm és magához szorított. Én próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de nem bírtam szinte mozdulni se. Karjain megfeszült az izom, arcán pedig fájdalom látszott. Tudtam, hogy nem akar rosszat nekem, így abba hagytam a kapálózást és belenéztem a szemébe.

-Ha kíváncsi vagy, mindent elmondok. Csak kérlek ne kelljen vissza mennem abba a házba.

 Harry megértően bólintott. Leült a fűbe és elkezdte maga mellett ütögetni a földet, hogy üljek le oda.

-Szóval?-nézett bele kérdőn a szemembe.

-Liam és én egykor legjobb barátok voltunk. Mindent elmondtunk egymásnak, nem voltak titkaink. Rajtam kívül volt egy másik jó barátja, Jason. Ez a srác szerelmes lett belém, elhívott randira, én pedig igent mondtam. Nem voltam szerelmes belé, de elmentem vele. Nem kellett volna. Hetekig hitegettem szegényt, aztán szakítottam vele, Ő összetört én pedig önző módon nem törődtem vele. Aztán egyik nap öngyilkos lett. Liam engem hibáztat, pedig már 3 éve történt. Tudom, hogy az én hibám, de én nem tudtam. Ha sejtettem volna, hogy ilyen terve van, nem hagytam volna ott....

 A szavaimat sírás váltotta fel, Harry pedig megértően ölelt át. Ő tényleg megértett, láttam rajta.

-Köszönöm, hogy elmondtad!-szólalt meg végül, majd felállt a földről. Kezét a farmerjába törölte, majd kinyújtotta felém,hogy felhúzzon.

-Hova megyünk?-kérdeztem meglepetten

-Majd meglátod!-szólt Harry, majd megfogta a kezem és óvatosan felsegített.

9. rész

Bár örültem, hogy Megan tudja a titkomat, de mégis ott keringett bennem egy furcsa érzés. Ezentúl ő sem fog úgy tekinteni rám, mint eddig. Ezentúl az ő szemében is csak a beteg lány leszek, aki nem erőltetheti meg magát, aki kemoterápiára jár, és aki nem élheti úgy az életét, ahogyan a többi ember, és ahogyan szeretné.

Megan még mindig a vállamon sírt és én nem tudtam, mit csináljak. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon és vártam, hogy jöjjön a következő is, de mintha nem tudtam volna sírni. Szomorú voltam és el akartam bújni mindenki elől. Az utóbbi időben túl sokat sírtam, talán ez lehetett az oka annak, hogy most nem tudtam. Emlékeztem, hogy ugyan ez volt, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok. Mindenki sírt és ölelgetett, én pedig csak ültem néztem magam elé és azon gondolkodtam, miért nem tudok sírni. Aztán a doktor beszélni kezdett, de hangja helyett, anyu halk zokogását hallgattam, ahogy most Megan-ét.

-         Nem akarom, hogy sajnálkozz… - suttogtam.

-         Én nem…

-         De igen – szakítottam félbe. - Mindenki ezt csinálja. Nem akarom. Azt akarom, hogy úgy tekints rám, mintha nem lenne semmi bajom. Minden rendben van. A legnehezebb időszak után jön a legboldogabb és én meg tudok gyógyulni – jelentettem ki.

-         Sajnálom…

-         Pont ez az, amit nem akarok – mondtam újra. – Tudom, hogy hozzá kell szoknod a gondolathoz, de minden rendben van.

-         Nem foglak máshogy kezelni, megígérem – hangjában még mindig a szomorúság csengett.

-         Ne mondd el senkinek…

-         Megígérem.

Csendben ültünk egymás mellett, Megan száját néha szomorú, halk sóhajok hagyták el. Az én gondolataim pedig Harry körül forogtak, akit úgy otthagytam és most biztos utál… Aztán Liamra terelődtek, aki amúgy is utál. De nem az én hibám volt, ebben az egészben ő is ugyan úgy hibás, mint én. Jason az ő legjobb barátja volt. Felfigyelhetett volna a jelekre… Bár újra és újra azt hajtogattam magamnak, hogy nem az én hibám, mégis egy apró hang a fejemben mindig azt mondta, hogy ha én nem lennék Jason is élne.

-         Szóval Harry miatt jöttem… Mi történt? – mondta végül megtörve a csendet.

-         Bele dobott a vízbe, én pedig elszaladtam… Lecsúszott a fejemről a paróka és… és nem akartam, hogy meglásson, hogy ő is megtudja…

-         Beszélj vele…

-         Miről? Biztos, hogy utál… - hajtottam le a fejem.

-         Dehogy is, csak aggódik. Mi lenne, ha eljönnél velem hozzájuk? Úgyis beszélnem kell apuval, te meg addig beszélhetnél vele.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - mondtam, de nem Harry miatt, hanem Liam miatt, aki ha eddig nem mondta el a közös titkunkat, így már biztos elmondaná.

-          Gyere már! – kérlelt – Most úgy is csak hárman vannak otthon apuval. Louis és Liam ilyenkor mennek el edzeni, szóval a ház még elég csendesnek is mondható – kuncogott.

-         Rendben – egyeztem bele, mikor megtudtam, hogy Liam nincs ott.

****

-         Sziasztok! – rontott be Meg a fiúk tágas nappalijába – Meglepetést hoztam! Apu hol van?

A szőke fiú a kanapén ült egy tál pattogatott kukoricával a kezében és a meccset bámulta a TV-ben. Mellette Harry ült, aki inkább a padlót nézte a meccs helyett.

-         Zaynnel van a ko… - harapta el a mondatot a szőke, mikor ránk nézett, akinek a neve nagyon nem akart beugrani, akárhogy is próbálkoztam – Helló. Hát te kivagy? – mosolygott rám. Erre már Harry is felkapta a fejét.

-         Lora! – kiáltott és oda futott hozzám.

-         Ó értem… én Niall vagyok – mosolygott még mindig.

-         Szóval apu Zaynnel van a hol? – kérdezte Megan értetlenül.

-         Konyha – mondta Niall még mindig engem bámulva, mire Meg sietősen elrobogott az egyik ajtó irányába.

-         Én csak, azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom, de… a sminkem és a ruhám… és… nem akartam, hogy… tudod… egyszerűen csak… érted? – zagyváltam össze mindent.

-         Nem igazán – húzta össze Harry a szemöldökét. – Én csak azt akartam, hogy boldog legyél, hogy elfelejtsd a gondjaidat egy kicsit.

-         Tudom és sajnálom… Mi lenne, ha elmennénk valahova, hogy bepótoljuk ezt az egészet? – nyögtem ki végül. Még mindig éreztem Niall perzselő pillantását az arcomon, ami akármennyire is nem akartam, jól esett és legszívesebb visszabámultam volna kék szemeibe.

-         Rendben – mosolyodott el. – Mit szólnál a holnaphoz?

-         Holnap? – gondolkodtam. Kemoterápia, ami azt jelenti, hogy a holnap, a holnapután és lehet, hogy még az azután sem jó… - A szombat jobb lenne…

-         Hát… fotózás után ráérek – kacsintott rám.

-         Akkor ezt megbeszéltük – mosolyogtam én is

Végre valami jól sikerült. Reméltem, hogy most már a dolgok a jó útra terelődnek. Harry szorosan magához ölelt és egy hosszú pillanatig el sem engedett. Válla felett Niallre néztem, aki abban a pillanatban elkapta a tekintetét. Elengedtem Harryt, aki rám mosolygott, mire a konyhából Megan bukkant elől, ám ugyanebben a pillanatban a bejárati ajtó is kicsapódott és egy döbbent szempárral találtam szembe magam.

8. rész

Csak rohantam. Próbáltam minél gyorsabban szedni lábaimat, viszont annyira elgondolkoztam azon, hogy mennyivel könnyebb lenne ha végre véget érne a szenvedésem,és legyőzne a leukémia .... nem figyelmet a külvilágot, és neki rohantam egy szerencsétlen fiúnak.
-Kérlek ne haragudj, bocsánat! -hadartam, és futásnak akartam eredni amikor utánam szólt.
-Találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerős vagy. -kérdezte, a barna hajú kigyúrt mosolygós fiú, és közelebb jött hozzám. Próbáltam felidézni az arcát emlékeim között. Furcsa, de hangja olyan ismerős volt. Eszembe jutott valaki ..lehet hogy ő az.... ááá nem ez hülyeség.
-Nem tudom..-Hogy hívnak? -próbáltam olyan infókat szerezni, amik kis segítséget nyújthatnak abban, hogy rá jöjjek ki is ez az idegen, ám de ismerős fiú.
-Liam..Liam Payne. -nyújtotta kezét, de én abban a pillanatba lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam. Egy percig mozdulatlanul álltam, és nem akartam hinni a fülemnek.
-Jól vagy? -kérdezte, és vállamra tette kezét.
-Li-liam?...én Lora vagyok... Lora Hope Evans. -dadogtam, és félve néztem rá. Nem sejtettem hogyan fog reagálni ennyi év után. Mikor rá mertem nézni, arcán szomorúság,utálat,lepettség keveredett.
-Nekem most mennem kell. -szólalt meg, és nagyot nyelve még rám pillantott, majd hátat fordítva elakart sietni.
-Várj, kérlek! Nem okolhatsz még ennyi idő után is engem. -fogtam meg kezét, így visszatartva őt.
-Lora, kérlek engedj el. Nem akarok emlékezni sem rá, sem rád. -mondta, és kirántotta kezét kezem közül, majd sietősen távozott. Ahogy ott álltam a járdán ismét rájöttem, hogy nincs miért élnem, nincs miért küzdenem.Összerogytam, és a földön ülve könnycseppek gördültek le az arcomon. Liam, aki egykor mindennél fontosabb volt, még mindig utál. Halálos beteg vagyok, és csak a csoda segíthet. Napról napra rosszabb minden. Nem..nincs miért élnem. Miután elment rádöbbentem, hogy ő volt azon a fényképen amit Savannah mutatott. Már azon is olyan ismerős volt, de nagyon megváltozott.  Akkor tegnap is ő volt ott a bulin, abban a bandában Harryvel...Harryvel? kerekedett el a szemem. Már előre látom, hogy az egész banda utálni fog ha Liam elmondja nekik a régi történetünket. Látom neki sikerült megvalósítani álmait, hogy egy nap híres énekes lesz. Emlékszek, amikor kisebb korunkba azzal viccelődött, hogy ha majd híres lesz mennyi mindent fog nekünk venni. Már akkor is hatalmas szíve volt. Akkoriban csak kinevettük, hogy ugyan de hogy lesz ő híres, és most több millió lány sóvárog érte. Halványan elmosolyodtam, hogy neki sikerültek az álmai. Ennek én nagyon örültem.Még ha nekem romokban is az életem.

~*~

-Kopogtak! Kinyitnád, én most főzők? -kiabált fel szobámba anya. Gyorsan fejemre raktam parókámat, és lerohantam..(a magam tempójába) a lépcsőn. Kezemet a kilincsre helyeztem, és kinyitottam a váratlan vendég előtt az ajtót.
-Szia. Harry megkért, hogy beszéljek veled. -állt az ajtó előtt Megan.
-Harry? Személyesen is ismered? -kerekedett el a szemem.
-Igen, még ezt is elszerettem volna magyarázni, szóval beszélnünk kell.
-Jó, gyere be! -mondtam, és beinvitáltam a lakásba. Eldöntöttük, hogy a szobám a legalkalmasabb a beszélgetésre, ezért a lépcső felé igyekeztünk. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, de tekintetem még így is találkozott a falón logó képekkel, ahol még minden rendben volt. Egy életvidám lány köszönt vissza a képekről, aki tele volt élettel... az a lány egykor én voltam. De most, ahogy lépkedek fel a szobába, rettegve attól hogy bármelyik pillanatba összeeshetek, és az emberek sajnálkozó tekintettel néznek rám. Hogy hiszek abba, hogy boldog leszek-e  még valaha? talán..Hogy bánatos vagyok? nem is kicsit. Van- e remény? talán, még abból maradt egy kevés. Végre felértünk a szobámba, a képeket mögöttem hagyva, és leültünk az ágyra. Egymás mellet ültünk. Mind ketten meredtünk magunk elé, és tördeltük kezeinket. Féltem hogy tudja..
-Szóval honnan ismered Harryt? -kérdeztem, megtörve a kínos csendet.
-Lora nem mondtam el mindent. -itt sóhajtott egy nagyot. -Apukám a fiúk biztonsági őre. -mondta, és oldalról rám pillantott.
-Hogy mi? És ezt mért nem mondtad? -kérdeztem nagyokat pislogva.
-Nem tudom, sajnálom.
-Semmi baj, csak meglepődtem...-Igazából kicsit megnyugodtam, hogy akkor még se jött rá. -De várj. Azt mondat, Harry azt akarta hogy beszélj velem, de miről is?
-Ja igen.. ő jött volna személyesen, de Liam utána ment mert meglógott. -amint kimondta Liam nevét, egy nagyot nyeltem, és szomorúan emlékeztem vissza találkozásunkra.
-Szóval csak érdekelte, hogy jól vagy-e? És képzel el, mit terjesztettek a rajongók..-kezdett bele, és halványan elmosolyodott.
-Mit? -húztam fel szemöldökeim.
-Azt, hogy amikor elrohantál akkor látott valaki, és azt mondta hogy parókád van. Mert kopasz vagy.. Hát nem vicces, hogy valaki mit meg nem tesz azért, hogy szerepelhessen egy kicsit? -nevetett, és én bennem megfagyott a vér. Azt hittem senki se látott. Most mit mondjak Megannek? nevessek fel, hogy mekkora marha volt az az ember? Hazudjak tovább mindenkinek, vagy mondjam el neki? Igaz rövid ideje ismerem, de különös módon... benne azonnal megbíztam. Nem bírom tovább a hazudozást. A titkolózás csak rosszabitja az állapotom, mert stresszel jár...ami inkább a leukémiának kedvez. Eljött a megfelelő alkalom. Gondoltam magamban, és komoly arccal felé fordultam.
-Megan, nekem is mondanom kell valamit....
-Mondjad! -mosolygott rám.
-Nem voltam őszinte..el titkoltam valamit, és sajnálom csak nem szerettem volna sajnáltatni magam. Meg persze féltem hogy meg undorodsz tőlem..-kezdtem bele, és nagyot nyeltem.
-Mi az Lora? Van valami baj? -komolyodott el, a fél perccel ezelőtt még vidám arca.
-Megan én..én beteg vagyok. Lehet belehalok... -mondtam, és éreztem... könnyek gyűltek a szemeimbe.
-Mi? Úristen, milyen beteg? -kérdezte, rémült tekintettel.
-Leu-leukémiás. -dadogtam, és a sírás kerülgetett.
-De megijesztettél! Azt hittem komolyan beszélsz. -mondta nevetve. Nem hitte el amit mondtam.
-Nem Megan, én tényleg beteg vagyok. -mondtam, és levettem a parókát a fejemről. Ő hirtelen szája elé tette kezét, és könnyek gyűltek szemébe. Sajnálattal nézett rám..pont ettől féltem. Nem kell sajnálni. Mindenkinek más életet szántak odafönt. Ezt megtanultam az évek során...
Mielőtt megszólalhattam volna, Megan sírva borult a nyakamba.
-Annyira, de annyira sajnálom. -sírta. -És nem undorodok tőled..sőt nagyon sokra becsüllek azért, hogy ilyen erős vagy.. -folytatta rekedt hangon. Éreztem, ahogy a meleg könnycseppjei vállamon folynak végig.
-Nem kell. -motyogtam, és szorosabban átöleltem. Annyira jó volt valakinek elmondani, és eggyel kevesebb ember előtt titkolni a betegségem...ők erőt adtak a harchoz....
Egy hosszú, fájdalmas küzdelemhez. Aminek senki nem tudja, hogy mi lesz vége..

by: Nikol & Kittó