2. rész:)

Akkor is erős vagyok...

-Ő ki? – néztem még mindig értetlenül.

-Heidi… Ha jót akarsz, nem barátkozol vele…

-Miért? – kérdeztem, miközben néztem, ahogy a hosszú szőke hajú lány felénk billeg a tűsarkaival.

-Csak érdekből barátkozik mindenkivel… Ha kedves hozzád, valamit akar… De vele rosszba lenni sem jó ötlet… Pontosan az a fajta csaj, aki ha egyszer kitervel valamit, az úgy is lesz… - mondta a szemeit forgatva.

-Szóval inkább tartsam távol magam tőle?

Mielőtt Megan válaszolhatott volna Heidi az asztalunkhoz ért.

-Szia Meg! Ki az új barátod? – érdeklődött vékony hangján.

-Ő itt Lora. Most költöztek Londonba.

-Értem… – emelte fel napszemüvegét, hogy végigmérhessen. – Igazából csak azért jöttem, hogy szóljak, a hétvégén házi buli lesz nálam. Gyere el!

-Lora is jöhet?

-Hát… Miért ne? Hozhatsz még magaddal barátokat, ha szeretnél! – mondta, még mindig azon az idegesítően magas hangján.

-Majd meglátom…

-Rendben, most mennem kell – mondta, majd még egyszer végig nézett rajtam, mintha veszélyt jelentenék a számára. – Sziasztok!

-Mondd, hogy eljössz velem! Nem akarok egyedül elmenni! – könyörgött, mikor Heidi már kicsit távolabb ért.

-Akkor miért mész? - nevettem fel.

-Nem is tudom – mondta elgondolkodva, mikor a kávézó előtt egy hosszú fekete autó állt meg. Megan összerezzent és rám emelte nagy kék szemeit. – Fenébe! Elfelejtettem…

-Mit? – vontam össze szemöldökeimet.

-Bocsi… most mennem kell! Haza találsz ugye?

-Persze… de mi van?

-Apu itt van – mutatott az autóra, majd pénz után kutatott a táskájában – Pont megyünk… el… és elfelejtettem… Majd még beszélünk, oké? Tényleg sajnálom.

-Hagyd csak, majd én kifizetem! Majd beszélünk! – intettem Megnek, aki már kifele futott a kávézóból. Amikor a táskámban kutattam egy kis apró után, elgondolkoztam miket mondott. „Heidi, Csak érdekből barátkozik mindenkivel… Ha kedves hozzád, valamit akar…” Meggel is elég kedves volt, de vajon mit akarhat tőle?

*

Már majdnem kipakoltam az összes bőröndömet, amikor anya újra a nevemet kiabálta. Mikor leértem a lépcsőn, az ajtóban Savannaht láttam meg. A barátnőmet, akivel kiskorunk óta ismerjük egymást, akivel sírva váltunk el két éve… akivel, azóta is tartottuk a kapcsolatot… és aki rettenetesen hiányzott. A nyakába borultam és éreztem, hogy szemeim könnyel telnek meg. Szorosan magamhoz szorítottam, mint régen. Olyan jó volt, hogy végre nem csak a telefonon tudtam vele beszélni!

            A szobámban ülve beszéltük át az azóta történt fontosabb eseményeket. Ő szinte semmit nem változott, amikor egy történetbe nagyon beleélte magát még mindig szőke fürtjeit pödörgette. Fáradtan huppantam le a smink asztalom elé, sokkal hamarabb elfáradtam, mint 2 évvel ezelőtt, akkor órákon át sétálgathattam, anélkül, hogy levegő után kapkodva le kelljen ülnöm pár percre. Most már egy kis pakolás is kifárasztott. Zöld szemeimet bámultam a tükörben, majd barna hajamat… amit még mindig nem éreztem a sajátomnak… bár színe és hossza is megegyezett az eredeti hajaméval. Sok minden változott azóta, amióta elmentem. A napsütötte Cipruson éltem, mégis mintha bőröm csak fehérebb lett volna azóta, hogy elmentem.

-        -  Mi történt a kezeddel? – nézett Savannah a nagy lila foltra, ami az alkarom -belső felén ékeskedett.

-        - Amikor kemóra kell mennem és infúziót kapok, néha ilyen lesz a kezem… Igazából én sem tudom miért… csak fáj…

-         -Istenem… Annyira sajnálom ezt az egészet.

-         -Megvagyok… Bár nem a legkönnyebb. Hidd el, meggyógyulok! Erősebb vagyok, mint a leukémia – kacsintottam rá, majd megigazítottam a parókámat. Egy mosolyt próbált erőltetni az arcára, de nem sok sikerrel. Mintha az utolsó mondatomra a betegségem is felfigyelt volna és újra szédülni kezdtem. A betegségem kiszámíthatatlan volt… Egyszer szörnyen voltam, aztán újra jól. Mélyet sóhajtva az ágyra dőltem.

-         -Jól vagy? – nézett rám aggódva.

-         -Csak szédülök egy kicsit… De mindjárt jobban leszek – mondtam, de ezt csak remélni tudtam. Tudtam, hogy meg kell gyógyulnom és ezért mindent el is követtem – A suliban… ne mondd, hogy beteg vagyok…

-         Rendben – ült mellém és megsimogatta a fejemet. – Szólj, ha kell valami jó? Tudod, hogy segítek, ha kell.

Olyan volt, mintha az egész életem teljesen megváltozott volna, mintha csak egy rossz álom lett volna. Utáltam arra gondolni, hogy ha nem vigyázok magamra rendesen, vagy ha nem járok el kemóra még ennél is komolyabb bajom lehet… gondolnom sem szabadott erre. „A pozitív gondolkodás mindig segít!” a ciprusi orvosom egyfolytában ezt hajtogatta. Nem tudom, hogy ez mennyiben segített nekem, de minden lehetőséget meg kellett ragadnom, a gyógyulás érdekében.

A betegség nem csak kívül változtatott meg, de belül is… Hirtelen minden fontosabb lett, mindenkivel kedves voltam, hátha utoljára beszélek velük… Az a Lora, aki azelőtt csak nevetett mindenen és szinte minden idejét a barátaival töltött, már a legtöbbet otthon ücsörög és reménykedik a legjobbakban.

-         -Jobban vagy?

-         -Egy kicsit…

-        -Mutatni szeretnék valamit… - mondta halkan.

by: Nikol &Kittó♥