12. Rész

-        -  És mi lenne az? – kérdeztem meglepődötten.

-        - Hát... tudod, én ezt az egészet csak azért mondom, mert látom, hogy te tényleg kedveled őt és… Tudod, mit? Inkább hagyjuk – mondta és egy mosolyt erőltetett az arcára.

-        - Niall, bökd már ki! – mondtam és közelebb léptem hozzá.

-        -Hát…

  De mielőtt Niall belekezdhetett volna, Harry lépett be az ajtón.

-        -Minden rendben? – kérdezte mosolyogva és mögém lépve átkarolta a derekamat.

-        -Persze, csak Niall mondani akart valamit – kortyoltam bele még egyszer a poharamba.

-        -Nem semmit. Már nem is tudom, mit akartam mondani – a földet bámulta, majd Harry kezére tévedt a pillantása, ami még mindig a derekamon pihent.

-         -Biztos? – kérdeztem.

-         -Persze. Megyek vissza, lemaradok a meccsről – mosolygott.

         Ahogy Niall kilépett a konyhából, Harry még közelebb húzott magához, annyira, hogy az orrunk összeért.

-          -Szeretnéd, hogy haza vigyelek? – suttogta egy huncut mosoly kíséretében. – Tudom, hogy most nincs túl jó kedved Liam miatt, én jó kedvre deríthetlek. – Keze lejjebb vándorolt a derekamról és éreztem egyre szaporább szívverését.

-          -Nem is tudom… Mi lenne, ha ezt inkább szombatra tartogatnánk. Hamarosan indulnom kell haza és anyuék otthon várnak rám.

-          -Hát… jó… Vagy mit szólnál a holnaphoz? Holnap reggel úgyis beszélni akartál Liammel, nem? Én is itt leszek – mondta vidáman, de én nem így éreztem magam. Hogy húzzam ki magam ez alól az egész alól? Nem akartam elmondani neki az igazat. Még nem..

-          -Nem az… az nem jó. Tudod… már megígértem… öhmm Megannak… igen Megannak, hogy a holnapi napot együtt töltjük.

-          -Akkor szombaton – mondta kicsit csalódottan, mire én egy gyors csókot leheltem az ajakaira.

***

-          -Lora! Kelj már fel! Indulnunk kell! – mondta anya és lerángatta rólam a takarót.

-          -Tessék? – próbáltam kipislogni az álmosságot a szememből. – Még kemó előtt be kell ugranom egy barátomhoz…

-          -Hát arra most biztos, hogy nem lesz időd. Már fél órája ott kéne lennünk!

  Erre a mondatra kipattantam az ágyból és rekord gyorsasággal öltöztem fel. Nem akartam megint a kórházban lenni. Már előre émelyegtem és a sírás kerülgetett. Tudtam, hogy, amint meglátom az infúziót még jobban felerősödnek ezek az érzések. Már a kórházat megpillantva remegni kezdtek a lábaim.

-          -Annyira utálom ezt – mondtam halkan anyának.

-          -Tudom, kicsim. Én is… - pillantott rám aggódva. – Tudod, hogy itt maradnék veled, de ez szinte most megoldhatatlan. Tudod, hogy állásinterjúra kell mennem.

-          -Persze, nem probléma – mosolyogtam – Majd jössz, amikor tudsz.

  Amint beértünk egy kényelmesebb ruhát kaptam magamra és az orvosom egy kis terembe kísért. Minden fehér volt, többek között ezért utáltam annyira a kórházakat, túl egyszínű volt minden. A falak a padló, az ágynemű, még a bútorok is világosabb színűek voltak. Befeküdtem az ágyba és a doki már be is kötötte az első infúziót. Figyeltem, ahogy lassan csepeg le az áttetsző folyadék és minden cseppnél éreztem, hogy rosszabbul és rosszabbul leszek. A telefonom megcsörrent mellettem és én egy hosszú sóhaj után a kezembe vettem.

-          -Szia, Harry, nem éppen a legjobbkor hívsz… - mondtam, miközben hangom el-elcsuklott.

-          -Szóval hol vagy? – kérdezte, nem is figyelve arra, amit mondtam.

-          -Megnél… - utáltam hazudni neki, de nem volt más választásom.

-          -Aha. Csak, hogy Megan éppen itt ül mellettem… Szóval hol is vagy?