2. rész:)

Akkor is erős vagyok...

-Ő ki? – néztem még mindig értetlenül.

-Heidi… Ha jót akarsz, nem barátkozol vele…

-Miért? – kérdeztem, miközben néztem, ahogy a hosszú szőke hajú lány felénk billeg a tűsarkaival.

-Csak érdekből barátkozik mindenkivel… Ha kedves hozzád, valamit akar… De vele rosszba lenni sem jó ötlet… Pontosan az a fajta csaj, aki ha egyszer kitervel valamit, az úgy is lesz… - mondta a szemeit forgatva.

-Szóval inkább tartsam távol magam tőle?

Mielőtt Megan válaszolhatott volna Heidi az asztalunkhoz ért.

-Szia Meg! Ki az új barátod? – érdeklődött vékony hangján.

-Ő itt Lora. Most költöztek Londonba.

-Értem… – emelte fel napszemüvegét, hogy végigmérhessen. – Igazából csak azért jöttem, hogy szóljak, a hétvégén házi buli lesz nálam. Gyere el!

-Lora is jöhet?

-Hát… Miért ne? Hozhatsz még magaddal barátokat, ha szeretnél! – mondta, még mindig azon az idegesítően magas hangján.

-Majd meglátom…

-Rendben, most mennem kell – mondta, majd még egyszer végig nézett rajtam, mintha veszélyt jelentenék a számára. – Sziasztok!

-Mondd, hogy eljössz velem! Nem akarok egyedül elmenni! – könyörgött, mikor Heidi már kicsit távolabb ért.

-Akkor miért mész? - nevettem fel.

-Nem is tudom – mondta elgondolkodva, mikor a kávézó előtt egy hosszú fekete autó állt meg. Megan összerezzent és rám emelte nagy kék szemeit. – Fenébe! Elfelejtettem…

-Mit? – vontam össze szemöldökeimet.

-Bocsi… most mennem kell! Haza találsz ugye?

-Persze… de mi van?

-Apu itt van – mutatott az autóra, majd pénz után kutatott a táskájában – Pont megyünk… el… és elfelejtettem… Majd még beszélünk, oké? Tényleg sajnálom.

-Hagyd csak, majd én kifizetem! Majd beszélünk! – intettem Megnek, aki már kifele futott a kávézóból. Amikor a táskámban kutattam egy kis apró után, elgondolkoztam miket mondott. „Heidi, Csak érdekből barátkozik mindenkivel… Ha kedves hozzád, valamit akar…” Meggel is elég kedves volt, de vajon mit akarhat tőle?

*

Már majdnem kipakoltam az összes bőröndömet, amikor anya újra a nevemet kiabálta. Mikor leértem a lépcsőn, az ajtóban Savannaht láttam meg. A barátnőmet, akivel kiskorunk óta ismerjük egymást, akivel sírva váltunk el két éve… akivel, azóta is tartottuk a kapcsolatot… és aki rettenetesen hiányzott. A nyakába borultam és éreztem, hogy szemeim könnyel telnek meg. Szorosan magamhoz szorítottam, mint régen. Olyan jó volt, hogy végre nem csak a telefonon tudtam vele beszélni!

            A szobámban ülve beszéltük át az azóta történt fontosabb eseményeket. Ő szinte semmit nem változott, amikor egy történetbe nagyon beleélte magát még mindig szőke fürtjeit pödörgette. Fáradtan huppantam le a smink asztalom elé, sokkal hamarabb elfáradtam, mint 2 évvel ezelőtt, akkor órákon át sétálgathattam, anélkül, hogy levegő után kapkodva le kelljen ülnöm pár percre. Most már egy kis pakolás is kifárasztott. Zöld szemeimet bámultam a tükörben, majd barna hajamat… amit még mindig nem éreztem a sajátomnak… bár színe és hossza is megegyezett az eredeti hajaméval. Sok minden változott azóta, amióta elmentem. A napsütötte Cipruson éltem, mégis mintha bőröm csak fehérebb lett volna azóta, hogy elmentem.

-        -  Mi történt a kezeddel? – nézett Savannah a nagy lila foltra, ami az alkarom -belső felén ékeskedett.

-        - Amikor kemóra kell mennem és infúziót kapok, néha ilyen lesz a kezem… Igazából én sem tudom miért… csak fáj…

-         -Istenem… Annyira sajnálom ezt az egészet.

-         -Megvagyok… Bár nem a legkönnyebb. Hidd el, meggyógyulok! Erősebb vagyok, mint a leukémia – kacsintottam rá, majd megigazítottam a parókámat. Egy mosolyt próbált erőltetni az arcára, de nem sok sikerrel. Mintha az utolsó mondatomra a betegségem is felfigyelt volna és újra szédülni kezdtem. A betegségem kiszámíthatatlan volt… Egyszer szörnyen voltam, aztán újra jól. Mélyet sóhajtva az ágyra dőltem.

-         -Jól vagy? – nézett rám aggódva.

-         -Csak szédülök egy kicsit… De mindjárt jobban leszek – mondtam, de ezt csak remélni tudtam. Tudtam, hogy meg kell gyógyulnom és ezért mindent el is követtem – A suliban… ne mondd, hogy beteg vagyok…

-         Rendben – ült mellém és megsimogatta a fejemet. – Szólj, ha kell valami jó? Tudod, hogy segítek, ha kell.

Olyan volt, mintha az egész életem teljesen megváltozott volna, mintha csak egy rossz álom lett volna. Utáltam arra gondolni, hogy ha nem vigyázok magamra rendesen, vagy ha nem járok el kemóra még ennél is komolyabb bajom lehet… gondolnom sem szabadott erre. „A pozitív gondolkodás mindig segít!” a ciprusi orvosom egyfolytában ezt hajtogatta. Nem tudom, hogy ez mennyiben segített nekem, de minden lehetőséget meg kellett ragadnom, a gyógyulás érdekében.

A betegség nem csak kívül változtatott meg, de belül is… Hirtelen minden fontosabb lett, mindenkivel kedves voltam, hátha utoljára beszélek velük… Az a Lora, aki azelőtt csak nevetett mindenen és szinte minden idejét a barátaival töltött, már a legtöbbet otthon ücsörög és reménykedik a legjobbakban.

-         -Jobban vagy?

-         -Egy kicsit…

-        -Mutatni szeretnék valamit… - mondta halkan.

by: Nikol &Kittó♥

1.rész:)

Újra itthon

-Lora szedd a lábad! -visított anya.
-Jól van.. itt vagyok. -mondtam, és a taxihoz cipeltem bőröndjeimet, ahol apa és anya már vártak rám.
-Még Angliában is eltudsz tévedni a repülőtéren? -fordult felém apa ,és bőröndjeimet felkapta majd betette taxi csomagtartójába.
-Apa..két éve voltam itt utoljára..azóta sok minden változott. -mormoltam és beültem a taxi hátsó ülésére, anya mellé.
-Most nem szédülsz? -fordult felém aggódó tekintettel anya.
-Nem..és nem kell megkérdezni tíz percenként...nem haldoklok.. -mondtam és egy mű mosolyt erőltettem arcomra. Anyára néztem.. látszott hogy elő törtek belőle a régi emlékek. Olyanok amikor még minden rendben volt, és nem kellet semmi miatt aggódnunk. Egy könnycsepp gördült le az arcán.
-Anya ne sírj! Minden rendbe jön...meg fogok gyógyulni. Ígérem! szorosan átöleltem. -Talán csak én hittem el hogy túlélem. De én éreztem...még nem halhatok meg.
- Csak féltelek.-mondta halkan.


***


-Pont olyan mint amilyenre emlékeztem.. -mosolyodtam el a házunkba belépve. -Apára néztem, aki egy régi fényképet nézegetett.
-Olyan jó újra itthon lenni. -mondta anya és széles vigyorral arcán apához bújt.
Nem volt túl nagy ház,de nagyon otthonos és vidám volt,amire  most nagy szükségem van./mármint a vidámságra/
-A szobám! -kiáltottam el magam, és elkezdtem rohanni az emeletre.
Nagy izgalommal nyitottam be a szobámba. Minden olyan mint amilyen volt. Halvány rózsaszín és fehér színek uralkodtak a saját birodalmamban.Viszont egy változást megfigyeltem...Rend volt .Gondolom a takarítónő csinálta mire megjövünk. Mielőtt elköltöztünk, a szobámba átlagosan öt ruha hevert a padlón és rengetek cetlivel volt feldíszítve egy-egy bútor. Pedig én szerettem  a rendet... csak ő nem szeretett engem. Amint beértem a házba megnyugodtam.
-Kicsim van egy látogatód ! -Kiabált lentről anya.
Rögtön letettem csomagjaimat és elindultam a lépcső fele.Ki kereshet?Hisz még 10 perce sincs hogy megjöttünk.Kíváncsian ballagtam le a lépcsőn.
Leérve egy mosolygós,ám de ismeretlen arccal találtam szembe magam.
-Szia!Én Megan vagyok,itt lakok a szomszédba.Gondoltam beköszönök.-Szólalt meg mosolyogva a hosszú szőke hajú lány.
-Szia én Lora!--mutatkoztam be.
-Arra gondoltam elmehetnénk a közeli kávézóba..persze csak ha van kedved. Anyára néztem aki erősen bólogatott hogy menjek már, és kezembe némi pénzt nyomott.
-Persze van kedvem.Induljunk. -mondtam rámosolyogva én elindultunk az utca felé
Az utcán sétálva felfedeztem némi változást.Mikor elsétáltunk kedvenc éttermem előtt, mosolyra húzodott a szám. Anyékkal jártunk ide. Emlékszek mindig itt voltak megtartva a szülinapi bulijaim..milyen szép is volt.
Most jöttem rá, mennyire is hiányzott London. Ciprushoz nem kötött semmi. Viszont itt voltak a barátaim akikkel tartottam a kapcsolatot. Őket is minél előbb megszerettem volna látogatni..nem tudják hogy visszajöttem.Olyan meglepetés félének szántam.


***


-Tényleg itt laktatok két éve?-kérdezte a kávézóba ülve, miután röviden felvázoltam az életem.
-Igen.Ti mióta laktok itt?-érdeklődtem.
-Nem régóta....apa munkája miatt Londonba kellet költöznünk. -Mondta és belekortyolt a kávéjába.
-Amúgy bocsi hogy úgy "letámadtalak" csak még nem nagyon ismerek itt senkit. -mondta kicsit szomorúan.
-És ahova jársz suliba, ott nincsenek barátaid?
-Jó..akkor más hogy fogalmazok...Nem ismerek olyan lányt, aki annyi idős mint én és NORMÁLIS lenne - hangsúlyozta a "normális" szót és felnevetett.
-Honnan tudod hogy én az vagyok?
-Próba szerencse..és úgy látszik bejött ..-itt elmosolyodtam.
-Remélem már nem fogunk elköltözni,már csak azért is mert akkor te nem ismernél egy NORMÁLIS lányt se. -mind ketten felnevettünk.
-Én se szeretném mert kezdelek megkedvelni. -Kacsintott rám,mire én széles mosoly kíséretében vissza kacsintottam .Épp szóra nyitottam a szám, amikor Megan hirtelen megszólalt.
-Úr isten..ott van..!
-Ki? -kérdeztem értetlenül..Ő válasz helyet, oldalra fordította a fejem... 

by:Nikol & Kittó♥

Prológus.

Néztem, ahogy a mellettem ülő sötét hajú nő feje ismét megközelítette a vállamat. Ahogy kinéztem az ablakon, immáron közelről láthattam szülővárosomat. Hazamegyek... ennyi idő után... haza. Két év telt el azóta, hogy Ciprusra költöztünk. Ha apának és anyának nem kellett volna elmenni arra a kutatóállomásra, talán soha el sem mentünk volna a régi barátoktól, a városomtól, és a szomszédoktól. Ciprus teljesen más, mint London. Mások a kaják, az emberek más zenéket hallgatnak, más filmeket néznek. A londoni hírek el sem jutnak hozzánk. Nehezen búcsúztam el két éve Londontól, de most még nehezebben jövök vissza, hisz tudom ez nem lesz olyan, mint régen.
A betegség sok mindent megváltoztatott, legfőképp engem. Rájöttem, az életben történnek olyan dolgok, amiket előre nem tervezünk. Néha jó, néha rossz dolgok ezek.A gép lassan leereszkedett a felhők közül. Kezdtek kirajzolódni az én Londonom körvonalai. Keresni kezdtem szememmel a régi házunkat, ahova végre vissza költözünk.
Éreztem... itthon vagyok!

Köszöntő!:')

Sziasztok!:)

 
Ezt a blogot nyolc Directioner írja,ez a mi közös kis "játékunk". Megbeszéltük a történet alapját, de párokba rendeződtünk és a részeket úgy írjuk, hogy a többi pár nem tudja mi fog történni benne. Tehát a feladatunk: folytatni a blogot.

A történet Londonban játszódik és a One Directionről, illetve Loráról szól.Ha szereted a szerelmes, izgalmas drámákat, akkor tarts velünk!
Üdv: A nyolc Directioner♥